Oct. 25, 2018

09.03. Dharapani 1300m

9-re már útra készen voltunk mindannyian. Az eső sem esett, ragyogóan sütött a nap, a szemben lévő hegyoldalon aranysárgára színezve a rizsföldeket. Most is – ugyanúgy, mint tavaly – elcsodálkoztam a teraszokon, amik lehetetlen magasságban a hegyoldalba voltak vájva. Itt-ott a monszun kárt tett bennük, megcsúszott a föld, de a helyiek szorgalmasan helyreállították ezeket a részeket, hogy a megélhetésüket biztosító növényt továbbra is tudják termelni … A kérdésre, hogy mit termelnek a rizs helyett, ha kimerül a föld, csak értetlen tekintet volt a válasz … Itt nagyon gazdag tápanyagban a talaj, ez fel sem merült eddig kérdésként …

Alig egy órányit zötykölődtünk a köves, sziklás úton tovább, amikor megállásra kényszerültünk. Pár órája földcsuszamlás történt az úton és a „forgalom” megállt. AZ előttünk dekkoló autósoktól megtudtuk, hogy hamarosan (ami Nepálban a fogalmam sincs mikort jelenti) jön egy munkagép és rendbeteszi az utat. Mivel a levegő is kezdett melegedni, nem nagyon volt kedvünk a párában ücsörögni, így gyalogosan elindultunk Dharapani irányába. Úgy terveztük, hogy egy órányit sétálunk, addigra utolér minket a dzsip és folytatjuk tovább az utat … Jó terv volt, csak nem jött be 🙂

Mivel csak sétára indultunk, ezért nem vittem magammal, csak a fényképezőt és egy üveg vizet. A füllesztő, párás melegben a víz gyorsan elfogyott, a dzsip pedig még sehol sem volt … De mindezért kárpótolt mindannyiunkat Természetanya, mert rengeteg pillangót küldött elénk a vizes, pocsolyás útra … Volt, amelyik annyira nem „félt”, hogy Angi pink sportcipőjén talált magának megfelelő pihenőhelyet. Azon túl, hogy nem győztem meg-megállni pillangókat fotózni és videózni, hála a monszunos időjárásnak szebbnél szebb vízesések mellett sétálhatunk el.

Délre már elértük a néhány házból álló Jagat nevű falut, ahol megláttuk a munkagépeket 🙂  A munkások egy „étterembe” vették be magukat, ahol többféle ínyencség közül lehetett választani, de csak dal bat volt … Ezen egy picit elgondolkoztam, de elengedtem a dolgot, mert éhes voltam és a dal bat azért nem egy rossz étel – főtt rizs, chilis-currys párolt zöldséggel és főtt krumplival, lencselevessel …  Nem egy tipikusan magyaros kaja, de jól lehet vele lakni 🙂 a lényeg, hogy cola-val kell leöblíteni, hogy ne kezdjük mindjárt hasmenéssel az expedíciót …

Mire befejeztük az ebédet, a munkások már elindultak, hogy rendbe tegyék az utat. Mi még üldögéltünk egy darabig, majd úgy döntöttünk, hogy magunkhoz veszünk még egy üveg ásványvizet és továbblépünk, majd csak jön a dzsip a felszerelésünkkel …

Innen a sziklába vájt út jobbára felfelé vezetett már, bevezető trekkingnek is beillett … (Említettem már, hogy Kalandozni jöttünk? 🙂 ) Délután négy órára elértük a Tal nevű helyet, ahol tavaly is megcsodáltam a túlparton levő hatalmas MANI WALL nevű vízesést … Fáradtan tottyantunk le a teaház nyitott teraszára, ahonnan szinte szájtátva bámultam ezt a monumentális természeti csodát. Megtippelni sem tudom, hogy milyen magasról zúdulhat alá, de rendkívül hangos és látványos, ahogyan az alatta zúgó Marsyangdi Nadi folyóba ömlik a víz …

A minket kísérő Junbo-t megkértük, hogy hívja fel telefonon Ngima-t, hogy elindultak-e már, mert míg a látvánnyal voltunk elfoglalva, az esőfelhők újra bekúsztak a völgybe, és a levegő hirtelen hűlni kezdett. Mi pedig csak egy szál rövid nadrágban és trikóban voltunk … minden ruhánk a dzsipben … Mire Junbo letette a telefont, hangos dudálással megérkezett a dzsip 🙂 Mi már ugrottunk is befelé, menekülve az egyre nagyobb esőcseppek elől …

Reszkető gyomorral, sűrűn imádkozva csúszkáltunk a sáros, csúszós úton, ahová a monszun kőtömböket mosott sárral keverve.  A tavalyi másik nagy kedvenc vízmosásunkhoz érve – ami konkrétan a sziklákról zúdult az útra majd onnan a mélybe – csak áthaladtunk a vízen, de ki akartam ugrani, hogy egy fotó legyen az idei évről is emlékbe. Az oldalról vágó eső miatt inkább meggondoltam magam …majd jövőre 🙂 José is kedvet kapott a fotózáshoz, kinyitotta a dzsip ajtaját amit ugyanazzal a lendülettel be is csukott, az erős szél befújta a vizet az ölébe … Oldódott a hangulat, hangos nevetésben törtünk ki mind a hatan.

Lassan sötétedett mire Dharapaniba (1300m) értünk, ami egy igazi – remélem, nem kövez meg senki ezért – koszfészek. Tavaly csak átutaztunk rajta, most azonban itt szálltunk meg, holnaptól innen már gyalogosan haladunk tovább az 5160 méter magas LARKYA hágó felé. A málhák lekerültek a dzsipről és fáradtan vettük át a szállásunk kulcsait. Szerencsére José felfedezte, hogy van meleg vizes tusolási lehetőség, így miután korábban már apróra áttörölgettük magunkat nedves törlőkendőkkel az út porától, még bónusz jutalomként a mai hatórányi gyaloglásért cserébe -  sutyiba letusoltunk.

A vacsorára kapott fokhagymalevest nem bírtam megenni, inkább langyos, hígított műanyagnak tűnt a tányérban. A második fogásnak tuti ételként kért sült krumplit is sikerült úgy elkészíteni, hogy ne legyen túl sok kedvem hozzá, de mivel valamit enni kellett, így nem szívesen, de magamba  tömtem …

A vacsoránál újra összefutottunk Roxanaval – az orosz expedíció egyik vezetőjével és az orosz csapattal, akik privát konyhát tartottak fenn. Velük ettől a naptól kezdve minden nap összefutottunk és hangos „Zrasztvujtye!” felkiáltással üdvözöltük egymást nem csak a trekkingen, hanem még a csúcsmászás napján is 🙂

Ugye milyen könnyű barátokat szerezni?

Oct. 24, 2018

09.03. Nadi Bazar 930m

Reggel korán kidobott az ágy magából. Még egy utolsó isteni kávéra vágytam … Reggeli után újra a Tamelban találtuk magunkat a kedvenc kávézónkban, ahol a frissen sült sütemény édes illata lengte be az aprócska helyet. Tálcára szedtünk néhány ínycsiklandó, még forrón gőzölő spenótos csodát és felmentünk az emeleten lévő teraszra.

A boltok nagy része még nem nyitott ki, túl korán volt, ilyenkor a turisták zöme még csak most fordul a másik oldalára. A Tamelban megszokott nyüzsgés helyett csend volt, csak egy-két motor dudálása zavarta meg a nyugalmat. A pincérfiú felhozta a kávémat, amit szinte cseppenként ittam meg … Tudtam, hogy most van itt az utolsó lehetőség egy igazán erős és zamatos nedű elfogyasztására, délutántól még másfél hónapig még csak hasonló illatot sem fogok érezni …

Még tekeregtünk egy keveset az ébredező városrészben, mire visszaértünk a szállodába. Levittük a hallba a csomagokat, és mire észbe kaptunk már ott is volt Ngima, hogy segítsen bepakolni az időközben megérkezett kisbuszba.

Új arc is érkezett a kisbusszal, José, aki német és ecuadori állampolgár is egyben. Később azt vallotta, hogy az esze német, de a szíve ecuadori … Megismerkedtünk a segédguid-al is, Junbo-val, aki egész úton mosolygott, ha hátrafordultunk.

Kíváncsi voltam, hogy most mennyi idő alatt keveredünk ki a poros, koszos, forgalmas városból … tavaly eltelt vele jónéhány óra … Most azonban nagyon jó haladtunk, úgy tűnik, hogy az elmúlt egy évben nagyon jól elboldogultak a helyiek az útépítéssel …

A kivezető út lomhán kanyargott felfelé a Katmandut körülölelő hegyek oldalán, hogy azután azon átbukva keskenyebb és forgalmasabb szakasz következzen. Már elmertem aludni a sofőr mögötti ülésen, tavaly ezen a helyen szorgalmasan mormoltam magamban a miatyánkot, hogy túléljük a napot.

Délután négykor értünk Besi Saharba, ahonnan már nem vezet a hegyek felé betonozott út. Innen már vagy gyalogosan vagy terepjáróval lehet továbbmenni. Azonban nem várt fordulat várt ránk … Tavaly két fiatal fiú volt, akik a terepjárójukkal elindultak velünk a hegyek irányába … Vagánykodásuk az autójuk diferrenciálművének törését eredményezte és mi akkor kénytelenek voltunk stoppolni és egy helyi busszal jutottunk el a szállásunkra.

Most ugyanaz a két fiú várt minket a dzsippel … Mondom én, hogy kaland ez J a javából. Aggódva szemléltem, ahogy hanyagul feldobálták a rengeteg cuccunkat a dzsip nem túl nagy platójára, majd letakarták egy zsákanyagból készült ponyvával… Aggodalmam leginkább a gyülekező esőfelhők miatt volt, mivel a platóra került még a hátzsákunk is az összes pénzünkkel, útlevelünkkel … Szerencsére előkerült egy nagyobb fóliadarab is, így megnyugodhattam, hogy legalább nem áznak teljesen meg a holmijaink.

Már csak egyetlen apróság maradt … Csak remélni mertem, hogy a sofőr tanult a tavalyi esetből és most nem akarta, hogy kirázódjon a belünk is a köves, sziklás úton – emlékszem tavaly nagyon jót mulattak rajtunk, ahogyan ide-oda verődtünk a hátsó ülésen … Kellemes meglepetés ért, olyan óvatosan vezetett, hogy a tojás sem tört volna el a talpa alatt, ha a gázpedálra tettünk volna egyet … Alig indultunk el, az a jó kis áztatós, hegyi eső eleredt. Eleinte csak aprócska szemekkel, hogy elhitesse velünk, a szivárványt csak a kedvünkért rajzolja a mellettünk zöldelő hegyoldalba… Majd ahogy eltűnt a napkorong a hegyek mögött, rázendített, mintha követelné vissza a Napot …

Hamar besötétedett és az utat alig-alig lehetett már látni az ömlő esőtől … A dzsip is egyre lassabban haladt a sártól csúszós köveken, amelyek néha meg-megdobták azt … A sötétben mégis ismerősek voltak az épületek még tavalyról, és emlékeztem arra a vízműre is, ahonnan már csak egyórányira volt a mai nap végállomása Nadi Bazar.

Ismerősként üdvözölt bennünket a szállás tulajdonosa, aki leginkább egy harcedzett indiánra emlékezetett még így második találkozásra is. Mire kikászálódtunk a hátsó ülésről és magunkhoz vettük a málhákat pacallá áztunk a langyos esőben.

Az aprócska szobának zsákból volt a mennyezete, az ablakban nem volt üveg, csak egy csirkeháló fogta fel a betolakodó rágcsálókat … legalábbis nagyon bíztam benne… Kicsomagoltuk a hálózsákokat, megvacsoráztunk és gyors tusolás után már el is nyomott az álom

Oct. 23, 2018

2018.09.02. Kathmandu - ügyintézés

A szálláson a reggeli igazi ízorgia volt, még soha, ennyiféle csoda nem volt előttem Nepálban – jó lesz ehhez nem hozzászokni, hiszen még egy nap és indulunk a hegyünk felé, ahol valószínűleg csak egyféle reggeliből lehet majd csak választani …

Délelőtt 9 óra – megcsörrent a telefon a szobában … Ngima Sherpa érkezett meg. Ma Ő lesz a kísérőnk a Turisztikai Minisztériumba, ahol személyesen kell átvennünk a mászóengedélyt.

Ngima Sherpa-t tavaly ismertük meg, Ő volt az egyik mászósherpánk a Himlung expedíción, majd az Annapurna Circuit-on is velünk tartott. Nagyon szoros barátságba kerültünk vele és a kérésünkre elvállalta a mostani expedíción is, hogy a hegyen segítségünkre legyen.

Először a szervező céghez, Bodha irodájába mentünk, ahol rendeztük az expedíció fennmaradt díját és egy-két hasznos információt tudtunk még meg a holnapi indulással kapcsolatban.

Mivel 11 órára volt jelenésünk a Minisztériumba, így még volt egy kis időnk, hogy a Tamelban beszerezzük a tegnap elmaradt dolgokat. Túl sok mindenre már nem volt szükségünk, csupán három nagyobb málhára, amiben a felszereléseink nagyobb része felkerült az Alaptáborba az öszvérek hátán. Hiába van minden boltocskában ilyen táska, nagyon körültekintően kell vásárolni, mert a monszun miatt fontos, hogy lehetőleg ne ázzanak be a málhák …  Szerencsére találtunk olyanokat, amiket sikerült viszonylag jó áron beszerezni, de a vízállóságukban nem bízhattunk meg túlságosan.

Vásárlás közben kiderült, hogy a Minisztériumban nem tudnak minket fogadni csak délután egy óra körül, de mivel a városban a szokásos dugó már kialakult 11-re, így az értünk küldött autóval elindultunk, hogy lehetőleg oda is érjünk időben az engedélyekért …

A dugóban, mint ahogyan tegnap is, ücsörögtünk egy ideig, mire begördültünk a Minisztérium aprócska udvarára. Csak bámultam, amikor megláttam az óriási philodendronokat a virágaival együtt belenőve a kerítésbe …

Beléptünk az épületbe, ahol átható „mosdószag” térített magamhoz az előbbi ámulatomból. Kapkodó, gyors léptekkel mentünk az emeletre, ahol egy tárgyalóterembe terelt minket az időközben megérkező Bodha. Egy kazal papírt dugott elénk, hogy ezeket a mászótársamnak, mint az expedíció vezetőjének alá kell írnia …

Ekkor szembesültünk a ténnyel, hogy az expedíciónk a tavalyi 2 fő helyett idén 12 főből áll, és mivel ki kellett valakit nevezni felelős vezetőnek, Bodha úgy döntött, hogy eme megtisztelő feladat Angira fog hárulni … Nem is tudtuk hirtelen, hogy ez most jó nekünk vagy sem, de mivel haladni kellett a papírmunkával, gyorsan leszignózta mindet.

Közben megérkezett az orosz expedíció részéről is a „képviselő”, Roxana, aki már 17 éve él Nepálban … Vele később többször is találkoztunk, nem kis meglepetést okozott a hölgy kitartása és elkötelezettsége mindkettőnknek…

Már egy órája ücsörögtünk a teremben, amikor végre megérkezett a Minisztérium képviselője, aki széles mosollyal és tört angolsággal megkezdte a beszédét … Szerencsére nem tartott sokáig, félórányi „fejmosás” után végre a kezünkbe foghattuk a mászóengedélyt.  

Kifelé menet még a burjánzó növényről muszáj volt egy fotót készítenem, még sohasem láttam virágzó philodendront, főleg nem ekkorát…

Az autó visszavitt a szállodához, elbúcsúztunk Ngimától, hogy a frissen szerzett málhákba becsomagoljunk … A szobát elárasztottuk a felszereléseinkkel és megpróbáltunk a káoszból valami rendfélét faragni … Este 9 lett, mire végre minden abba a táskába, nylonnal kibélelt zsákba került, ahová való…

Holnap pedig már indulunk, izgalom a köbön 🙂

Oct. 22, 2018

2018.08.31-09.01 Ferihegy-Dubai-Kathmandu

 

 

Ólomlábakon jár ma az idő ... lehetetlen kivárni, hogy végre beléphessek a terminálba. Pedig jóval hamarabb értem Budapestre, mint terveztem - hiába, türelmetlen vagyok ...

A parkolóban gyors, könnyes búcsú a páromtól és már rángattam is volna befelé a 30 kilósra megtömött málhát, ha lett volna rajta fogás, de csak csúszkált esetlenül a kezeim között. Feladtam, inkább gyorsan benyargaltam egy poggyászkocsiért, bízva az emberekben, hogy senki nem tart igény egy hatalmas, piros mikuláscsomagra. Gyorsan lett kocsi is, a csomag sem kellett másnak, így izzadástól gyöngyöző homlokkal rángattam fel a kocsira a cuccot ...

Belépve a terminálba - ami eddig fel sem tűnt a nagy cihelődésben -, hamar kiderült, hogy rossz helyen vagyok, ez az érkező oldal ... Áldottam az eszem és gyengeségem, hogy szereztem kocsit, így könnyedén átlavíroztam az induló oldalra ... 

Már hosszú kígyózó sor állt a pultok előtt, ahol a poggyászomat kellett feladnom... Angi még nem ért ide, nem vártam tovább, beálltam én is, hogy minél előbb túlessek a kötelező mérlegelős procedúrán. Szerencsém volt, a pultnál lévő fiatalember megértő volt, nem akarta lemérni csak a nagy poggyászomat, a kicsire ránézésre rábiggyesztette a cédulát, amivel igazolom, hogy ez bizony csak 7 kilónyi és a mérete is megfelel az amúgy rendkívül szigorú szabályoknak - pedig a hátim nyomott vagy 16 kilónyit és próbáltam őszinte mosollyal úgy tenni, mintha meg sem érezném a súlyt, ami a vállaimat nyomta. 

Kezemben a repülőjeggyel boldogan vártam, hogy mászótársam is becsekkoljon, aki időközben megérkezett ... Nála egy kicsit bonyodalmas lett a procedúra, Ő sajnos nem a kedves és elnéző fiúhoz került, hanem egy szigorú tekintetű és elvű amazon kinézetű hölgyhöz, aki nem volt kegyes hozzá ... mire a túlsúlyt lepapírozta és kifizetésre került, a tömeg lassan szétoszlott ... 

Sebaj! Fő, hogy a csomag feladva, kezünkben az útlevél és a repülőjegy, mehetünk a kézicsomag átvizsgáláshoz. Itt már rutinosan vettük le lábainkról a hatalmas magashegyi bakancsokat, órát, nadrágszíjat, hátizsákot ... Simán ment minden, és már bent is találtuk magunkat a váróteremben ... 

Még néhány telefonhívás a családnak, hogy bent vagyunk (könnycseppek elmorzsolása), azután előszedegettük a szponzorzászlókat, hogy elkészülhessenek az első fotók ... Néhány óra múlva pedig már készülődtünk a felszálláshoz ...

Dubai fölött felhőtlen volt az ég, amikor helyi idő szerint éjfél előtt félórával megérkeztünk. Kilépve a gépből forróság fogadott az éjszaka ellenére, éreztem, hogy most bizony nem nagyon indokolt a mínusz 60 fokra tervezett bakancs a lábamra. Néhány értetlenkedő informálódás után végre meglett a transzfer-busz, ami átszállított minket ahhoz a terminálhoz, ahonnan alig hatórányi várakozás után indult a következő gépünk. 

A terminálban a légkondi olyan hideg levegőt fújt, hogy előkerült a hátizsák aljáról a vékony pehelykabát... szégyen, nem szégyen, itt vagyunk az arab világ egyik leg-leg repülőterén és vacog a fogam a hidegtől ... Már nagyon vártam, hogy beléphessünk a következő gépbe, ami az előzőhöz képest jóval szerényebb és kényelmetlenebb volt ... Végül 4 órányi repülés után megérkeztünk volna Kathmanduba, ha .... Néhány tiszteletkör megtétele után a gépünk továbbrepült Jakarta-ba (kaland lesz ez a javából!), ahonnan egy órányi várakozás és tankolás után újra felszálltunk és Kathmandu felé vettük az irányt ...

Néhány órás késéssel, de végre landoltunk Nepál fővárosában. Gyors vízum-ügyintézés és útlevélkezelés után kíváncsi szemekkel lestük, hogy a csomagjaink megérkeztek-e velünk együtt ... Mert bizony előfordul néha, hogy az ember megérkezik a célországba, a csomag meg sehol ... Szerencsére mindenünk épen megérkezett, tolikocsira pakoltunk és kiléptünk a forró, fojtogató, poros levegőjű város egyetlen repülőterének érkező peronjára, ahol a színes forgatag azonnal felébresztette az emlékeket az előző évről ...

Abban reménykedtem, hogy az idei évben az expedíciós cég részéről a transzfer már várni fog minket - de hasonlóan a tavalyi évhez, egy lélek sem volt kint a cégtől ... Hiába, ez a kaland tényleg elkezdődött ... Telefonálgatás után bevágódtunk egy "taxiba" (egy nem kicsi dzsip állt rendelkezésünkre a sok-sok kicsi kocsi mellett), a cuccokat is sikerült bepréselni a csomagtartóba és már indultunk befelé Kathmandu turistanegyede, a Tamel irányába.

A közlekedés az elmúlt években semmit nem változott, változatlanul őskáosz az európai szemnek, de valahogy mégsem történik baleset ... A baloldalas közlekedést még szebbé és izgalmassá teszi a milliónyi motor, némelyiken egy egész család utazik kiegészítve egy kecskével vagy birkával ... Első látásra az ember meghökken, de az elmúlt évek alatt egész jól hozzáedződtem már ahhoz is, hogy itt órákig tart egy dugó, az autósok pedig végtelen türelemmel várják, hogy a forgalom meginduljon végre ...

Most sem volt ez másképp ... a Tamelba az amúgy alig félórás út, most kettő órát vett igénybe, de végre megérkeztünk...

Bodha testvére fogadott minket széles mosollyal az arcán és virágfüzérrel a karján. Welcome drinknek görögdinnye-lé járt, míg a recepciós elintézte a bejelentkezés papírmunkáját. Meglepődve tapasztaltam, hogy a tavalyi ablak nélküli kis szoba helyett, most egy erkéllyel rendelkező, forróvizes, tusolós szoba lett a mienk ... Gyorsan ledobáltuk a cuccokat, irány a forró víz alá! Ki tudja, mennyi ideig élvezhetjük ezt a kényeztetést, majd nyakunkba vettük a Tamelt, hogy beszerezzük a felszereléseinkből hiányzó dolgokat...

Így szeptember elején még sosem voltunk Kathmanduban -  a nyakunkba zúduló monszun meglepett mindkettőnket. Még jó, hogy kaptunk kölcsön esernyőket :-)

Egy isteni presszó kávé és egy spenótos-sajtos pite a kedvenc helyünkön ... Gyorsan vissza lehet szokni ehhez a nyüzsgő, színes helyhez ... Vásárlás a már ismerős kisboltokban, ahol már az eladók a nevünkre is emlékszenek ... Ide már szinte hazajövünk ...

Kincseinkkel felszerelve fáradtan estünk be a szállásra, holnap pedig rengeteg dolgunk lesz már - ügyintézés a minisztériumban is és az agency irodájában is ... 

Nem kellett ringatni egyikünket sem, hamar álomba zuhantunk ...

 

Aug. 30, 2018

2018.08.30. - Izgalom a mérlegen

Este van ... ma csekély négy alkalommal pakoltam újra és újra azt a nem kevés felszerelést, amivel holnap útnak indulok Nepálba.

A mérleg szigorú, pedig már napokkal korábban bezártam a szekrénybe, hátha megtanul jól viselkedni - de sajnos nem volt hatásos ... még mindig +45 kilót mutatott a saját súlyomon felül, amikor minden cuccommal ráálltam ... 

Nem volt mit tenni, szelektálni kellett a felszerelés között .. így olyan pótolható dolgok kerültek ki, mint vékonyabb pehelykabátok, polárok ...

Délután kettő óra ... és végre a nagy pakk megállt 30 kilóban ... már csak azon kell imádkoznom, hogy a kézipoggyásznak szánt hátizsákot kellően "kicsire" bírjam összehúzni ... ne tűnjön fel a légitársaság személyzetének, hogy az engedett 7kg helyett 10 kilónyi ruha, bakancs, nagypehely, még nagyobb pehely, technika lapul ... És persze a szponzorok zászlói, amit olybá tűnik, hiába vasaltam ki gondosan, csak nem akarnak szépek maradni :-)

Bekerült Molnár Zsuzsi barátosnőm saját kezével - azokkal a csodálatosakkal, amik tavaly ilyenkor a Lenin-csúcs mászása közben megfagytak - fűzött angyalkák is, melyek óvják, figyelik majd minden lépésünket a naaaaagy hegyen, a Manaslun.

Mert igen, az idei évben még feljebb kívánkozunk Angelikával és bizony nem kisebb kihívást kerestünk és találtunk magunknak, mint a Föld bolygó nyolcadik legmagasabb hegyét, a Manaslut, aki 8163 méter magasságával nyúlik az égbolt felé ... Neve a szankszrit eredetű manasza szóból ered, s jelentése: „szellemhegy”.

Holnap, augusztus 31-én tehát nyakunkba vesszük málháinkat és elindulunk Nepál, a közel egy éve dédelgetett álmunk megvalósítása felé ...

Üdvözlettel:

Évi és Angi