Oct. 25, 2018

09.03. Dharapani 1300m

9-re már útra készen voltunk mindannyian. Az eső sem esett, ragyogóan sütött a nap, a szemben lévő hegyoldalon aranysárgára színezve a rizsföldeket. Most is – ugyanúgy, mint tavaly – elcsodálkoztam a teraszokon, amik lehetetlen magasságban a hegyoldalba voltak vájva. Itt-ott a monszun kárt tett bennük, megcsúszott a föld, de a helyiek szorgalmasan helyreállították ezeket a részeket, hogy a megélhetésüket biztosító növényt továbbra is tudják termelni … A kérdésre, hogy mit termelnek a rizs helyett, ha kimerül a föld, csak értetlen tekintet volt a válasz … Itt nagyon gazdag tápanyagban a talaj, ez fel sem merült eddig kérdésként …

Alig egy órányit zötykölődtünk a köves, sziklás úton tovább, amikor megállásra kényszerültünk. Pár órája földcsuszamlás történt az úton és a „forgalom” megállt. AZ előttünk dekkoló autósoktól megtudtuk, hogy hamarosan (ami Nepálban a fogalmam sincs mikort jelenti) jön egy munkagép és rendbeteszi az utat. Mivel a levegő is kezdett melegedni, nem nagyon volt kedvünk a párában ücsörögni, így gyalogosan elindultunk Dharapani irányába. Úgy terveztük, hogy egy órányit sétálunk, addigra utolér minket a dzsip és folytatjuk tovább az utat … Jó terv volt, csak nem jött be Cool

Mivel csak sétára indultunk, ezért nem vittem magammal, csak a fényképezőt és egy üveg vizet. A füllesztő, párás melegben a víz gyorsan elfogyott, a dzsip pedig még sehol sem volt … De mindezért kárpótolt mindannyiunkat Természetanya, mert rengeteg pillangót küldött elénk a vizes, pocsolyás útra … Volt, amelyik annyira nem „félt”, hogy Angi pink sportcipőjén talált magának megfelelő pihenőhelyet. Azon túl, hogy nem győztem meg-megállni pillangókat fotózni és videózni, hála a monszunos időjárásnak szebbnél szebb vízesések mellett sétálhatunk el.

Délre már elértük a néhány házból álló Jagat nevű falut, ahol megláttuk a munkagépeket Cool  A munkások egy „étterembe” vették be magukat, ahol többféle ínyencség közül lehetett választani, de csak dal bat volt … Ezen egy picit elgondolkoztam, de elengedtem a dolgot, mert éhes voltam és a dal bat azért nem egy rossz étel – főtt rizs, chilis-currys párolt zöldséggel és főtt krumplival, lencselevessel …  Nem egy tipikusan magyaros kaja, de jól lehet vele lakni Cool a lényeg, hogy cola-val kell leöblíteni, hogy ne kezdjük mindjárt hasmenéssel az expedíciót …

Mire befejeztük az ebédet, a munkások már elindultak, hogy rendbe tegyék az utat. Mi még üldögéltünk egy darabig, majd úgy döntöttünk, hogy magunkhoz veszünk még egy üveg ásványvizet és továbblépünk, majd csak jön a dzsip a felszerelésünkkel …

Innen a sziklába vájt út jobbára felfelé vezetett már, bevezető trekkingnek is beillett … (Említettem már, hogy Kalandozni jöttünk? Cool ) Délután négy órára elértük a Tal nevű helyet, ahol tavaly is megcsodáltam a túlparton levő hatalmas MANI WALL nevű vízesést … Fáradtan tottyantunk le a teaház nyitott teraszára, ahonnan szinte szájtátva bámultam ezt a monumentális természeti csodát. Megtippelni sem tudom, hogy milyen magasról zúdulhat alá, de rendkívül hangos és látványos, ahogyan az alatta zúgó Marsyangdi Nadi folyóba ömlik a víz …

A minket kísérő Junbo-t megkértük, hogy hívja fel telefonon Ngima-t, hogy elindultak-e már, mert míg a látvánnyal voltunk elfoglalva, az esőfelhők újra bekúsztak a völgybe, és a levegő hirtelen hűlni kezdett. Mi pedig csak egy szál rövid nadrágban és trikóban voltunk … minden ruhánk a dzsipben … Mire Junbo letette a telefont, hangos dudálással megérkezett a dzsip Cool Mi már ugrottunk is befelé, menekülve az egyre nagyobb esőcseppek elől …

Reszkető gyomorral, sűrűn imádkozva csúszkáltunk a sáros, csúszós úton, ahová a monszun kőtömböket mosott sárral keverve.  A tavalyi másik nagy kedvenc vízmosásunkhoz érve – ami konkrétan a sziklákról zúdult az útra majd onnan a mélybe – csak áthaladtunk a vízen, de ki akartam ugrani, hogy egy fotó legyen az idei évről is emlékbe. Az oldalról vágó eső miatt inkább meggondoltam magam …majd jövőre Cool José is kedvet kapott a fotózáshoz, kinyitotta a dzsip ajtaját amit ugyanazzal a lendülettel be is csukott, az erős szél befújta a vizet az ölébe … Oldódott a hangulat, hangos nevetésben törtünk ki mind a hatan.

Lassan sötétedett mire Dharapaniba (1300m) értünk, ami egy igazi – remélem, nem kövez meg senki ezért – koszfészek. Tavaly csak átutaztunk rajta, most azonban itt szálltunk meg, holnaptól innen már gyalogosan haladunk tovább az 5160 méter magas LARKYA hágó felé. A málhák lekerültek a dzsipről és fáradtan vettük át a szállásunk kulcsait. Szerencsére José felfedezte, hogy van meleg vizes tusolási lehetőség, így miután korábban már apróra áttörölgettük magunkat nedves törlőkendőkkel az út porától, még bónusz jutalomként a mai hatórányi gyaloglásért cserébe -  sutyiba letusoltunk.

A vacsorára kapott fokhagymalevest nem bírtam megenni, inkább langyos, hígított műanyagnak tűnt a tányérban. A második fogásnak tuti ételként kért sült krumplit is sikerült úgy elkészíteni, hogy ne legyen túl sok kedvem hozzá, de mivel valamit enni kellett, így nem szívesen, de magamba  tömtem …

A vacsoránál újra összefutottunk Roxanaval – az orosz expedíció egyik vezetőjével és az orosz csapattal, akik privát konyhát tartottak fenn. Velük ettől a naptól kezdve minden nap összefutottunk és hangos „Zrasztvujtye!” felkiáltással üdvözöltük egymást nem csak a trekkingen, hanem még a csúcsmászás napján is Cool

Ugye milyen könnyű barátokat szerezni?