Kalandok 8000m fölé

Nov. 30, 2018

 

Reggel hatkor arra ébredtem, hogy nagyon világos van. Óvatosan széthúztam a sátor zippzárát és a felkelő Nap sugaraiban hunyorogva néztem szét. Csend honolt, csak az ébredező madarak csicsergése hallatszott. A távolból halkan az Ohmanipadmehu ima éneke lengedezett …

Meg sem tudom mondani, hogy mikor aludtam ilyen mélyen, amióta eljöttünk otthonról. Végre kipihenten ébredtem és ahogy kiléptem a sátorból a hátunk mögött tornyosuló Manaslu hófehér sapkája ragyogott a napfényben. Szívet melengető látvány volt és ebben a látványban egészen délután kettőig gyönyörködhettünk, amíg a felhők el nem takarták előlünk a hegyet.

A reggeli 8 órakor volt, utána felsétáltunk a gleccserig, ahova már Tenji kísért el minket. Keskeny, mandulavágású szemeivel folyamatosan figyelte minden lépésünket, hogy még véletlenül se tegyünk a bakancsunkat a gleccserre a pudzsa előtt…  Mire visszaértünk, addigra elkészült az ebéd is, mi pedig jóízűen falatoztunk az elénk tett finomságokból. Itt azért jóval finomabb és táplálóbb ételeket ehettünk, mint a trekking során.

A délután nagy részét a sátrainkban töltöttük, hol alvással, hol a málhákban lévő felszerelések válogatásával. Az erős napfényben a sátrakban a levegő felmelegedett, így elég volt csak egy rövid nadrág és egy rövidujjú póló is Cool. Kihasználtuk a meleget és megkönnyebbülve fürödtünk meg a felmosóvödörnyi langyos vízben. Még a mosáshoz is maradt elegendő, a frissen kimosott ruháknak is volt esélyük arra, hogy még este előtt megszáradjanak.

Előkerült a hátizsák aljából a Tenjiről még nyáron elkészített portrérajz is, amit boldogan adtam át neki. Izgatottan bontogatta a hengert, ami a rajzot rejtette és amikor meglátta a tartalmát, széles mosoly ült ki az arcára. Megígérte, hogy a szobája falára rakja ki a rajzot …

Időközben megérkeztek a nagy málhák is, amiket berángattunk a raktársátorba. Míg Angi a hálósátorban rendezgette a dolgait,Tenjivel a raktársátorban átválogattuk a mászófelszerelést. Összeállítottuk, hogy mi fog kelleni az első akklimatizációs körre, bár az indulás felfelé még odébb volt…

Az idő az Alaptáborban mintha megállt volna, még csak délután három volt és már mindennel elkészültünk … Lassan befelhősödött és eleredt az eső. Fázósan húztam magamra egyre több és melegebb ruhadarabot, míg végül inkább bebújtam a hálózsák melegébe és aludtam egy nagyot vacsoráig …   

Nov. 26, 2018

Hajnali 4 óra van. Arra riadtam fel, hogy szakadt rólam a víz. Ez már a harmadik éjszaka volt, amikor a csúcsmászással álmodtam … Hallom, érzem, ahogy a hágóvas belevág a jeges hóba, serceg a lábam alatt… lassan, végtelenül lassan vonszolom magam felfelé a csúcs irányába, körülöttem köd gomolyog…

Visszaaludtam. Hamarosan, néhány óra múlva indulunk fel, az Alaptáborba… Reggel 6-kor a Nap már a hegyek felett járt. Ahogy a Nap felkelt, vele együtt a ház is ébredezni kezdett. Még visszabújtam egy picit a hálózsák melegébe, de elaludni már nem tudtam. Végiggondoltam az álmot újra és újra, miközben furcsa bizsergés járt át… az a menni vagy maradni érzés. Szerencsére gondolataimat az órám ébresztője törte meg, kelni kellett.

Nyugtalanul töröltem át magam, mielőtt magamra rángattam volna a tegnapi ruhákat. Ugyanazzal az izgalommal bámultam ki az ablakon, amikor Angi szólt, hogy látszik a hegyünk. Ránéztem a hegyre és görcsbe rándult a gyomrom … Hatalmas a hegy, ami fölénk tornyosult, tiszteletet és csodálatot ébresztett bennem. Alig vártam, hogy kiléphessek az ajtón, a teraszról jobban szemügyre vehettem a hegyünket, aki szemérmesen felhőkbe burkolta magát, mire kiértem.

José mosolyogva üdvözölt minket, láthatóan boldog volt, hogy ma már az Alaptáborban töltheti az éjszakát. Ahogy bámultunk a hegy felé, José jobbra felfelé mutatott, a barna sziklák irányába… néhány aprócska sárga foltot lehetett látni a tetején … az ott az Alaptábor! Angival egymásra néztünk és elállt a szavunk... az bizony már nagyon magasan van és oda ma még fel kell jutnunk! Csendesen visszaballagtunk a szobánkba és mindkettőnk szeméből kigördült néhány könnycsepp … Mi a fenét keresünk itt? Biztosan ezt akarjuk? Kölcsönösen megerősítettük egymást és szinte egyszerre mondtuk ki: Ezt!

A reggelire kért almás palacsinta végre nem okozott csalódást, jóízűen faltam fel, kellett az energia!

Míg mi reggeliztünk, a falu szinte teljes lakossága megjelent a szállásunk udvarán, férfiak, nők még gyerekek is. Mindenki segédkezett az expedícióknál, a felszerelések feljuttatásában az Alaptáborba. Az itt élőknek évente mindössze két alkalommal van lehetőségük viszonylag nagyobb összeghez jutni, tavasszal és ősszel, amikor az expedíciók ellepik a Manaslu Alaptáborát.

9 után nem sokkal végre mi is elindulhattunk. Ngima szerint mindössze 4 órányi gyaloglás csupán az Alaptábor. Lassan lódultunk meg, eleinte még a levegővétel is nehezemre esett – minden bizonnyal a bőséges reggeli volt az oka Cool

Alig félóra elteltével egy nepáli zenétől hangos csapat ért utol és hagyott le minket … Velük aztán kerülgettük egymást az egész trekkingen. Lassan beértük a portereket is, de addigra már jóval feljebb jártunk. Nem álltunk meg nagyobb pihenőt tartani, csupán egy-két percre inni néhány kortyot. A tegnap messziről már látott gleccseren kellett áthaladnunk, már olyan magasságban, ahonnan a vízesés indult …

Három órája gyalogoltunk, amikor Ngima felajánlotta a mobilját, hogy mivel van még térerő, ha szeretnénk, telefonáljunk haza a családnak. Utoljára négy nappal ezelőtt volt alkalmunk hazaüzenni, akkor is csak messengeren… Kicsöngött a telefon és Timi lányom hangját meghallva elbőgtem magam… Alig tudtam elmondani, hogy velünk minden rendben van, jól haladunk és hamarosan az Alaptáborban leszünk …

Innen már lassan, szinte araszolva haladtunk tovább – nekem legalábbis úgy tűnt -, a gondolataim otthon jártak. Remélni tudtam csak, hogy az otthoniakkal minden rendben van, hiszen csak néhány perc jutott, amibe nem fért sok beszélgetés …

Ngima-nak igaza volt. 4 óra alatt felértünk az Alaptáborba, ami mire odaértünk, felhőkbe takarózott. Fázósan húztuk össze magunkon az izzadtságtól átnedvesedett ruháinkat. Még negyedórába tellett, mire megtaláltuk a sok expedíció között a saját sátrainkat. Fáradtan, mégis boldogan dobáltuk le hátizsákjainkat a sátrunk elé. Már nyoma sem volt a reggeli izgalomnak Cool

Ismerős arcok köszöntek ránk a konyhasátor felől: Tenji Sherpa és Furba Tamang. Tenji Sherpa-val már tavaly együtt másztunk a Himlungon, Ő volt az én mászósherpám, míg Angi Ngima Sherpa-val mászott. Furba Tamang pedig, ez a bohókás, mindig csupa mosoly fiú tavaly a konyhafiú volt az expedíciónkon, majd porterként végigjárta velünk az Annapurna Kört … Boldogan öleltük át egymást Cool

Rögtön forró teával kínáltak és betereltek minket az étkezősátorba. Kevés pihenés után beköltöztünk a sárga sátrainkba. Kettő sátrat kaptunk, az egyiket kineveztük raktárnak – úgy, mint tavaly -, a másikba pedig beterítettük a hálózsákjainkat és kikészítettük a személyes holmijainkat…

Míg a sátrak mellett beszélgettünk a sherpákkal a családjaikról, a hegy kíváncsian kikukucskált Ránk a felhők közül, csak a csúcsot lehetett látni egy pillanatra, majd szégyenlősen újra elbújt a szemünk elől…

Ngima visszaballagott a faluba, holnap vagy holnapután fog csak visszatérni a BC-be. Arra kért bennünket, hogy amíg a pudzsa szertartás nincs megtartva, ne menjünk fel az 1-es táborba (C1), csak itt nézelődjünk vagy legfeljebb a gleccserig menjünk el …

A vacsoránál már 7-en voltunk az étkezősátorban: 3 spanyol hegymászó: Julian, Alberto és Quan, 1 francia mászó:Carl, José és mi ketten … Az expedíció elkezdődött Cool

Nov. 10, 2018

Hamarosan elértünk Sama Gaun határába. A  Manaslu gleccsere által táplált folyón kellett átkelnünk, egy keskeny, fából készült hídon. A híd túloldalán asszonyok kuporogtak, kalapácsaikkal nagyobb köveket zúzták össze apróbbakra. A apró köveket pedig zsákokba szedték, majd a hátukon cipelték be a „városba” Addig, amíg nem láttam, hogy mire használják a kőzúzalékot, nem nagyon értettem, hogy miért van ez a sziszifuszinak tűnő munka … A zúzalékkal töltik ki a falak réseit az építkezéseken, ahol a kőműves mesterek szó szerint tégla formájúra faragják az összehordott köveket…

Beérve Sama Gaunba, elhaladtunk a város közepén álló, aranyozott tetejű sztúpa mellett. Egy szegényes – minden eddiginél lepusztultabb teaház udvarába léptünk be. Itt bizony nem sok épület úszta meg a földrengést. Még javában folyt a felújítás, építkezés, hogy a helyet visszavarázsolják az eredeti állapotára. Szállásadónk megmutatta a szobánkat. Szintén csak két ágy volt a teljes berendezés, meg jónéhány lepke a falakon, az ablakokban pedig méretes pókok szőtték a hálójukat.

Nem volt valami bizalomgerjesztő a látvány… Ki sem pakoltunk a zsákjainkból, gyorsan megrendeltük az ebédet, pedig már délután kettőre járt az idő. Míg készült a sült tésztánk, addig megpróbáltunk üzenni haza, de sajnos sem a wifi, sem a mobilinternet nem működött. És természetesen áram sem volt. Ekkor már negyedik napja nem tudtunk hírt adni magunkról. Kértük Ngima-t, hogy menjünk át egy másik szállásra, mert itt az ígéret ellenére sem volt meleg vizes tisztálkodási lehetőség, és bizony már éreztük mindketten, hogy nem ártana nekünk egy fürdő …

Ngima engedve a nyomásnak, kerített egy jóval barátságosabb szállást, ahol az ágyakon még tiszta lepedő is volt, pókok és más rovarok társasága sem zavarhatta az éjszakai pihenést. A szobánk melletti kis helyiségben fejenként 500 nepáli rúpiáért cserébe (kb 1300,-Ft) lehetőség volt forró vízben tusolni. Ezt kihasználva még néhány poros holmimat is ki tudtam mosni.

Még vacsora előtt, amíg fent volt a Nap, városnézést tartottunk. Meglátogattuk azt a több, mint 300 éves Gompat, ami városka szélén egy dombra épült. Csodával határos módon nem sérült meg a földrengéskor. Kívülről sártapasz borította az épületet, belül pedig rézből készült Buddha szobrok ültek sorban egymás mellett, fenségesen letekintve az érkezőre. Az oltár előtti apró mécsesek világították be a Gompa nem túl nagy belsejét. Körben, a tapasztott falakon Buddha életét bemutató freskók díszelegtek, előttük a földön pedig a szerzetesek ülőalkalmatosságai voltak bordó pokrócokkal gondosan letakargatva. Jobbról, a bejárati ajtó mellett egy nagy dob állt, amit a szertartások alkalmával az egyik láma használt.

Volt valami félelmetesen gyönyörű ebben a kis Gompa-ban, amit sem akkor, sem azóta nem sikerült megfejtenem. Csendes áhítattal jártunk körbe. Tekintetünkkel meg-megérintve a mennyezetről lelógó finom selyemszöveteket, amelyek szebbnél szebb mandalákat öleltek körbe. Hozzáérni tilos volt, a szerzetes, aki a nagy lakattal lezárt terembe beengedett minket, szigorú volt, még fotózni sem engedett.

Miután kicsodáltuk magunkat, visszatértünk egy másik ösvényen a városba, az egyik kőkerítésnél néhány koszos kisgyerek játszott. Amint megpillantottak minket, rögtön felugráltak és mintha száz éve ismernénk egymást, mosolyogva szaladtak elénk, hangos Namaste!-t kiabálva.  Egy-két durcás és mosolygós fotó készült is róluk Cool

Végigsétáltunk a városkán, és a túlsó szélénél megcsodáltam a régi épületeket, ahol még kémény sem volt a házak tetején, csak bádoglemez és néhány napelem. A tűzhelyek füstje az ablakokon, az ajtókon és a tető alatti réseken távozott. A házakban halvány fénnyel izzottak az energiatakarékos égők, amiknek az áramot a napelemekkel feltöltött akkumulátorok biztosították. A házak alsó szintjén lakó állatok is bandukoltak már hazafelé a rétekről. Jól ismerték a járást, mert nem volt senki emberfia, aki hajtotta volna őket be az istállókba.

Lassan elindult a Nap is, hogy nyugovóra térjen a felhőkbe betakaródzott hegyek mögé. Így mi is visszasétáltunk a szállásunkra, megvacsoráztunk.

Holnap már elindulunk felfelé az Alaptáborba, hogy megkezdődjék végre a kaland, amiért ideérkeztünk …   

Nov. 9, 2018

Amióta Nepálban vagyunk, most aludtam először jól. Kénytelen voltam füldugót használni, olyan hangosan zúgott a háztól nem messzire kanyargó folyó …

7-kor ébredtünk, némi fészkelődés és forgolódás után félóra múlva már sikerült is kimászni a jó meleg hálózsákból. Mivel a reggelit Ngima 9-re rendelte, még bőven volt időm nézelődni egy kicsit a „faluban”. Azt a néhány házat megcsodáltam, ami megmaradt a 2013-as földrengés után … Ezt a régiót sújtotta leginkább a katasztrófa, falvakat sodort el az akkori földrengés, ami földcsuszamlásokkal együtt váratlanul érkezett … A házak nagy része a földdel lett egyenlő, emberek váltak földönfutóvá, gyerekek maradtak árván …

Reggelire mindössze 2 főtt tojást kértem egy kis sóval. Úgy gondoltam, hogy a mára várható kétórányi battyogáshoz ennyi elegendő is lesz. Arra viszont nem számítottam, hogy ahova érkezünk, ott …. Na de ne szaladjunk ennyire előre Cool

10 előtt egy kevéssel hátunkra kerültek a zsákok és elindultunk a 3700 m magasan fekvő Sama Gaun irányába. Alig hagytuk el Sama városkapuját, máris egy néhány yak-ból álló csordával találkoztunk. Ezek a hatalmas állatok lassan, méltóságteljesen ballagtak a réten, óvatosan kerülgetve a szúrós bokrokat. Néhány fotó a háttérben húzódó havas csúcsokról előtérben a yak-okkal, üdítő látvány volt.

A kisebb, korábban legördült sziklák árnyékában gombák, havasi gyopár, encián és gyermekláncfű virágzott. Jól megfértek így egymás mellett, csak nekünk európaiaknak okozott meglepetést a látványuk. Továbbhaladva a völgyben megannyi csodálatos virág mosolygott ránk, némelyik a pocsolyából emelte fel színpompás fejét.

Ráérősen sétálgattunk, így volt idő nézelődni, apróra megvizsgálni a körülöttünk lévő apróságokat és tekintetünket a távolba eresztve a közeli hegyek látványába is belefeledkezhettünk… Nekünk balra a hegyek mögött már Tibet terült el, jobbra pedig már a Manaslu tornyosult, szégyenlősen felhőkbe burkolózva. Úgy 5 kilóméterrnyi gyaloglás után a völgyben kanyargó folyó medrével együtt a völgy is kiszélesedett.

A borókák melletti pázsitos részen hosszan elnyúló mani-köveket találtunk. Néhány frissen vésett kő a régiekhez támasztva pihent. Voltak, amik 100 évnél is régebben készültek el, a vésést lekoptatta a szél és az eső, apró moha lepte el a betűket. A manikövekre az OM-MA NI-PAD ME-HUM imaszöveg volt vésve szankszrít írásjelekkel. Ennek a jelentése kb. tiszta test –ékszer- bölcsesség-egység. Ezeket a köveket születéskor, halálozáskor, esküvőkkor vésik az emberek és teszik kupacokba a városok főterén vagy a falvak mellett.

Álldogáltunk még egy darabig a köveknél, amikor megláttuk, hogy a szél elfújta a Manaslu csúcsairól a felhőket. Megláttuk Őt! Sírás fojtogatta a torkunkat és a remény átjárta mindkettőnk szívét, ahogy egymásra néztünk… A Rocky Summit-nak integettünk egy picit, mielőtt újra elbújt a felhők közé. Innen már szaporább léptekkel mentünk tovább, csak úgy repültünk a boldogságtól.

Oct. 30, 2018

Még vártunk egy keveset, hogy hátrahagyott túravezetőnk előkerüljön, de nem jött… Közösen úgy döntöttünk, hogy továbbállunk, mert a hideg felhőben ücsörögni nem volt túl kellemes. Néhányszáz méter gyaloglás után, Ngima mosolyogva ért be minket. Találgatásunkra, hogy mi tartott ennyi ideig, nevetve mesélte, hogy a fogadott porterek a hágó előtt már rosszul voltak a magasságtól, fejfájásra panaszkodtak és szédültek. Míg mi átküzdöttük magunkat a hágón, Ő a portereket látta el vízzel, fájdalomcsillapítóval, hogy alkalmasak legyenek a tovább haladásra … Fel sem merült bennünk a gondolat, hogy ha ők így le vannak maradva, mikor érnek utol minket a felszerelésekkel.

A hágóból innen már szinte csak lefelé vezetett az ösvény hosszú kilométereken keresztül. A délutánra bekúszó felhőkben gyalogoltunk sokáig, elhaladva egy meseszép türkizkék tengerszem mellett. A víztükör kékje olyan lehetetlen kék volt, hol sötéttürkiz, hol világosabb, attól függően, hogy hogyan világította meg a felhők mögül felbukkanó nap. Addig gyönyörködtünk a tóban, míg egy öszvérkaraván elbaktatott mellettünk a keskeny ösvényen és mire mi is elindultunk eleredt a már szokásos délutáni eső… Kicsit muris volt egyik kezemben túrabottal, a másikban esernyővel gyalogolni, vigyázva, hogy a sáros, nedves köveken ne csússzak meg.

Szerencsére nem zuhogott annyira, mint a völgyben napokkal ezelőtt, hamar elcsendesedett és elrakhattam a hátizsák oldalzsebébe az ernyőt. Innen még órákra voltunk SAMDO-tól, minden apró házikónál azt hittem, hogy ott vagyunk már. Azt reméltem, hogy a hágóból már csak lefele megyünk – ez bizony elég helytelen remény volt. Az ösvény hol meredeken felfele, hol még meredekebben lefele kanyargott. Így hol visszasétáltunk fújtatva a felhőkbe, hol azok alatt gyalogoltunk méterekkel.

A táj, a növényzet ma elég változatos volt … Elindultunk a borókás, mohás virágzó völgyből 3500 méter környékéről, ahonnan feltúráztunk 5180 méterre, onnan újra le 3900 méterig. A felfele vezető ösvény mellett a kövek között bújkált egy-két pozsgás növény, dacolva az elemekkel. Majd ezek is eltűntek átadva a helyet a még apróbbaknak, a hol zöld, hol barna színű moháknak, amik aprócska sárga virágokkal üdvözölték az idelátogató túrázókat… 

A hágó után, ahogy haladtunk egyre lejjebb a Budhi Gondaki völgyébe a sziklákat lassan felváltották a mezők és újra előkerültek a füvek között megbújó aprócska növények. Az itthonról is ismert pitypang (gyermekláncfű), az Alpokból ismerős havasi gyopárral megfért néhány négyzetméteren. Azért nem egy sűrűn látni ezt a két növényt egymás mellett Európában … A harsányán zöldellő réteken yak-ok legelésztek békésen. Ezek a hatalmas, hosszű szőrű jószágok még csak a fejüket sem emelték fel, ahogy elhaladtunk mellettük …

Délután öt órára fáradtan, porosan és mocskosan értünk be SAMDO-ba …  A falu egyetlen szálláshelye előtt dobtuk le zsákjainkat és huppantunk a kövekre. Míg Ngima a szállást intézte, mi kíváncsian nézelődtünk a falucska egyetlen utcáján… Jobbra négy ház, balra hét … De hol vannak a többiek? Reggel mindenki elindult, mire mi nekicihelődtünk, most meg itt állunk mi négyen, meg egy orosz túrázó …

Az aprócska szobánk ablaka a folyóra nézett … A szoba mennyezete fehérre, a falak bugyirózsaszínre voltak mázolva, két deszkából szögelt ágy és egyetlen szék volt mindössze az összes bútor  … Vagy egy óráig ücsörögtünk a hideg helyiségben, mire megérkeztek a porterek a málháinkkal. Addig a vizes ruháinkat lecseréltük a tegnapról megszáradtakra, miután a nedves törlőkendőkkel lecsutakoltuk a ránkszáradt pocsolyát …

A vacsorát a három házzal arrébb található „vendéglőben” készítették el este hétre. A vaksötét utcában fejlámpával világítottunk a lábunk elé, így szerencsére nem estünk át az utcát borító pocsolyás köveken … Belépve az étkezőbe a négy-öt ismerős arc mellett új emberek is felbukkantak. Ahogy elnéztük őket, látszott, hogy itt bizony jónéhányan szenvednek már a magashegyi betegség tüneteitől … Volt, aki fejfájásra panaszkodott, mások étvágytalanok voltak.  Szerencsére nekünk nem volt semmi bajunk – mi ittunk rendesen egész nap, még ha nem is ettünk túl sokat.

A holnapi napunk nagyon könnyűnek ígérkezik, mindössze kettő órányi gyaloglásra van az Alaptábor előtti utolsó falu, így holnap sokáig végre aludhatunk