Dec. 15, 2017

Tegnap, miután leértünk a csúcsmászásból már nem kaptunk, csak egy literes termoszban forró vizet éjszakára. A fiúk is elfáradtak, akárcsak mi. Úgy gondoltuk, hogy elegendő lesz ennyi víz éjszakára, hiszen már jóval lejjebb alszunk, mint tegnap éjjel. Viszont túl fáradtak voltunk mindketten ahhoz, hogy mindet megigyuk, így inkább bevackoltuk magunkat alváshoz.

Még mielőtt elaludtam volna, végignéztem a csúcson készült fotókat és videókat … Próbáltam végiggondolni, hogy mi történt velünk a hegyen. A mászás során többször is éreztem fáradtságot, légszomjat, de egyetlen egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy visszaforduljak, hogy feladjam. A hegy, a „Hölgy” engedte, akarta, hogy mi felmenjünk az Ő gyönyörűséges, csodálatos csúcsára. Hálásan köszönöm, hogy megtörténhetett … Végtelen boldogság, hogy életem első 7000 méter feletti csúcsmászása ilyen fantasztikusra sikeredett.

Egész éjjel dermesztően hideg szél fújt a hegyen, így reggelre a sátorban minden tiszta fagy lett … az este levetett kabátok, a hátizsákok,felszerelések … még a hálózsákokat is jég borította …

Kinyitottam a szemem … éreztem, hogy valami nincs rendben. Az éjjel alig ittam valamit, ami nagy hiba volt. Az arcom, a kezem és a lábam a folyadékhiány miatt felödémásodott, a fejemben pedig ezer majom tombolt … Angi se nézett sokkal ki jobban … Hogy enyhítsünk az ödémán, az este termoszba kapott forró vízből gyorsan inni próbáltunk. Szerencsére a víz nem hűlt el nagyon, így még sikerült meleg teát csinálnunk. Tudtam, hogy most hiába veszek be fájdalomcsillapítót, ha nem iszok eleget, nem fog semmit sem érni… Percek alatt elfogyott a liternyi tea…

Ngima hallotta, hogy felébredtünk és hamarosan érkezett is a szerény reggelink – corn flakes – egy-egy bögre forró tea kíséretében. Lassan felöltöztünk. Most hiába világított hétágra a nap, a levegő nem akart felmelegedni. Most először éreztem azt, hogy rettentően fázok …Talán a fáradtság, az oxigénhiány, az átélt élmény hatása volt, de szinte az összes ruhát magamra vettem …

Lebontásra került a sátrunk, közben minden felszerelésünket elcsomagoltuk. Lassan elindultunk lefelé az 1-es táborba. Most nem zavart különösebben, hogy gleccseren vagyunk, nyugodtan fotóztam a szebbnél szebb jégképződményeket, stabilan össze volt fagyva minden…

Elértünk a gleccser széléhez, ahonnan már sziklán haladtunk tovább. A hágóvasak felkerültek a hátizsákok tetejére. Elcsomagoltam a nagy pehelykabátot is, mert időközben végre szélmentes részre értünk és itt már sokkal melegebb volt, mint feljebb.

Félve tettem meg az első lépéseket a morzsalékos, omladékos sziklán lefelé, ahol pár nappal ezelőtt még felfelé küzdöttük magunkat. Rábiztosítottam magam a kifeszített kötélre és óvatos léptekkel megindultam lefelé … Szerencsére baj nélkül leértünk mindannyian a sziklafal aljába, ahonnan már köves ösvény vezetett az alsóbb tábor felé. Ez az út már gyerekjáték volt J felszabadultan ugráltam egyik kőröl a másikra. Hamarosan újra az 1-es táborban ücsörögtünk a köveken,  gyönyörködhettünk a környező hegyek látványában. Hirtelen ötlettől vezérelve feljebb mentem, a telefonom kitámasztottam két kővel és elindítottam a videófelvevőt … ugyanis a szemközt lévő hegyek közötti hágónál hol be-, hol pedig kikúsztak a felhők … ki kellett próbálnom a telefon timelapse-videó üzemmódját …

Míg a telefonom csendesen dolgozott, addig mi érdeklődve tekingettünk a távolabbi sátrak irányába, ahová egy tizenegy főből álló német csapat érkezett lassacskán.  Mivel a hegyen örül az ember, hogy találkozik másokkal, szóba elegyedtünk az érkezőkkel, akik láthatóan boldogok voltak, hogy velünk találkoztak. Illedelmesen bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy magyarok vagyunk …  És ekkor kitört az üdvrivalgás … Nem értettük, hogy miért…

Egyik német mászó selfie-t készített Velünk, másikuk a kezünket szorongatta … Összenéztünk … Ezeknek mi bajuk van? Mire végre kinyögték, amiről mi nem tudtunk… Tegnap délelőtt Ngima lerádiózott az Alaptáborba, hogy már csak félórányira vagyunk a csúcstól. Phumba, a szakácsunk vette az adást és körbeordította a tábort, hogy a magyar lányok, mindjárt a csúcson vannak… A rádiót az egyik étkezősátorba az asztalra tette és a tábor lakói körbeülve azt, drukkoltak Nekünk … Amikor pedig elértük a csúcsot, az egész tábor ünnepelt …

Amikor ezt meghallottuk, zokogásban törtünk ki. Édes Istenem, mennyien szurkoltak nekünk, hogy sikerüljön! És most itt vannak Velünk, és ölelgetnek, gratulálnak, mosolyognak … Atyaég! Most jutott el a tudatunkig … Tényleg megcsináltuk!!! Bárcsak nekik is sikerülne!

Szerencsére a szenzáció amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt, mindenki ment a dolgára, pakolászni a sátrakba. Mire felocsúdtunk, Ngima egy-egy tálka levest nyomott a kezünkbe, majd érkezett a currys, fűszeres rizs tofuval… Minden itthagyott zacskós ételt elkészítettünk és megettünk, hogy ne kelljen lecipelni az Alaptáborba még azokat is.

Ebéd után Ngima megkérdezte, hogy mit szeretnénk? Itt aludni még egy éjszakát pihenni vagy inkább menjünk le az Alaptáborba, ami még hosszú út … Mi nem gondolkoztunk egy percig sem … Menjünk le! 

Dec. 14, 2017

Az átjárót, ahol Tenji eltűnt, lassan elhagytam és ahogy a végére értem, megláttam a csúcsot. Hátranéztem, de nem láttam Angi arcát, éppen küzdötte felfelé magát ő is … Felléptem a csúcsra és nem bírtam tovább … A sírás mardosta a torkom, mire Angi is felért. A látvány, ami fogadott minket, nehezen írható le. Megcsináltuk!

Fél tíz volt és gyönyörűen sütött a nap. Bármerre fordultam a falatnyi helyen, a végtelenig és a környező nyolcezresekig lehetett látni. A hegyek mindannyian hósapkában várták, hogy valaki lencsevégre kapja őket. A távolban Tibet irányába a fennsík, mint hatalmas barna szőnyeg terült el, néha megtörve a síkságát, egy-egy kisebb hegy emelkedett ki belőle. Tőlünk szinte karnyújtásnyira a Manaslu magasodott a maga 8164 m magasságával, óriásként tekintve le Ránk, az apró porszemekre. Odább, messzire az Annapurnák mutogatták magukat … Széltében, hosszában a horizonton mindenfelé névtelen hat-, és hétezres csúcsok mosolyogtak felénk, a bátor felfedezők felé. A mászás felén túl vagyunk …

Angival szótlanul néztünk hol egymásra, hol a tájra … és egyszercsak kibuggyant mindkettőnkből a boldogság és az öröm könnye … Ez már a negyedik olyan csúcs, ahova együtt tehettük fel a lábunkat és mindegyik sikerért keményen megdolgoztunk …

Boldog voltam. Szívem minden erejével hálát adtam a Sorsnak, a pudzsa szertartást tartó Lámának, a mászósherpáinknak, Anginak, a családomnak, a barátaimnak, hogy kitartottak végig mellettem, hogy elviseltek a felkészülés és a mászás során, hogy segítettek az álmom beteljesüléséhez.

Annyira jó idő volt a csúcson, hogy nem siettünk lefelé. Nem akartam, hogy ez a pillanat gyorsan elmúljon, még húztam az időt… Ennek (is) köszönhetően nagyon sok, nagyon jó csúcsfotó és még egy klassz videó is készült.

Mire elindultunk lefelé a szél felerősödött és kezdtek a felhők is gyülekezni a hegyek fölött. Lefelé Tenji kifeszített egy kötelet, hogy amíg nem érünk el a fix kötelekig, addig azon ereszkedjünk le. Fagyos ujjaimmal nehezen, de beszereltem a lapkát, még egy utolsó pillantást vetettem a helyre, ahol életemben először állhattam, és a nekifeszülve a jégnek a mély felé vettem az irányt. Szép lassan elhagytam a helyet, amire több hónapig készültem… Megkezdtem a mászás második felét, az ereszkedést.

A fix kötelekhez érve, egy karabínerrel felcsatoltuk magunkat és a jégcsákányt túrabotnak használva, lassan lesétáltunk a 3-as táborig. A gerincre érve már nagyon elfáradtunk mindannyian, ezért leültünk egy picit a hóra, hogy pihenjünk. A fiúk ekkor mutatták meg a korábbi 2-es tábor helyét, amit egy lavina sodort el néhány évvel ezelőtt… Akkor rengetegen veszítették életüket, testüket a jég és a hó örökre magába fogadta. Elgondolkodtam a hallottakon és látva a helyet, kirázott a hideg. Eddig egyszer sem jutott eszembe, hogy valaha, esetleg velünk is történhet ilyen. Mindig úgy indulok el otthonról, hogy haza kell mennem, mert otthon várnak és szeretnek … Őket is várták …

A gerincről lefelé vezető kötél mentén már nagyon csúszott a nap melegétől felolvadt jég és hó. Óvatosan lépkedtünk lefelé, mert az olvadékban nem sokat fogott a hágóvas, meg-megcsúszott a lábam. Néhányszor annyira, hogy fenékre is estem … a fáradtságtól nehezen bírtam felállni, de mindig elnevettem magam, hogy milyen „béna” vagyok 🙂

A C3-ba leérve pihenőt tartottunk, előkerült a gázfőző is és hamarosan már a bögrénkben gőzölgött a tea. Egy órányi pihenő után összeszedtünk mindent a táborból, és felpakolva elindultunk lefelé a kettes táborba, ahova este hat körül érkeztünk. Rajtunk kívül egyetlen lélek sem volt a táborban, a sátrak üresen álltak. Befészkeltük magunkat abba, ahol tegnapelőtt „laktunk”, még szerencse, hogy az izolációs fóliát nem hajtogattuk akkor össze. Most csak bedobáltuk a matracainkat, ráterítettük a hálózsákokat és egy kevés leves elfogyasztása után magunkra húztuk a zsákok és a sátor zippzárját. Még beszélgettünk egy keveset, hogy mit éreztünk a mászás közben. Egyikünk hangokat hallott, amelyek bíztatják, másikunk tömeget érzett, mintha kísérnék, segítenék felfelé. Kölcsönösen megállapítottuk, hogy hihetetlen, hogy ott álltunk a csúcson… Lassan elhalkultunk és mindkettőnket elnyomott az álom.

Ezen az éjjelen nem kellett ringatni. Egyetlen egyszer, valamikor hajnalban riadtam fel, hogy a viharos szél cibálja, rángatja a sátorponyvát. Magamra terítettem a nagy pehelykabátomat, belehúzódtam teljesen a hálózsákba úgy, hogy még az orrom sem látszódott ki. Szomjas voltam, a torkom kiszáradt, de már elfogyott a teánk és a vizünk … Így inkább aludtam tovább.

Dec. 13, 2017

A sátortól néhány tizenméterre, ahol tegnap a hasadékot felfedeztem már, egy 150 m magas lejegesedett hófal várt ránk türelmesen … Rajta a gyenge szél meglebegtette a lazán hagyott fix-kötelet. Tenji ment elől, rászerelte a fix-kötélre a mászógépét és lassú mozdulatokkal elindult előttem felfelé… Egy húzás, egy lépés ... A fejlámpám fényénél követtem Őt, azonban a mászógépem felszereléséhez le kellett vennem a nagy pehelykesztyűmet … még nem tudtam benne szerelni … Alig néhány méterre mögöttem jött Angi, őt pedig Ngima követte …

Mozdulataink lassúak, megfontoltak voltak … most nem hibázhattunk. A fix kötél mentén ha megcsúsznék, a kötélbe belemaró aprócska fogakkal megfog a mászógép. Ha szerencsém van, nem szakítom ki a kötelet a hóból a beásott hószöggel együtt és nem zuhanunk mindannyian a mélybe … Óvatosan haladtunk mindannyian felfelé … Ez utóbbi opció is csak egy tovaszálló gondolat erejéig merült fel … Tudtam, éreztem, hogy velünk ez most, nem fog megtörténni.

Eljött a falon az első átcsatolási pont, ahol az első száz méternyi kötél elfogyott és egy másik kötél volt kifeszítve … Szerencsére a második kötél már nem fityegett erőtlenül, a felső pont is fix volt. Rövid pihenő után folytattuk a mászást felfelé…. míg fel nem értünk a gerincre. A magasságmérős órát már nem a csuklómon viseltem, hanem rácsatoltam a pehelykabátomon kívülre, hogy ne takarja el a szenzorokat sem a kabát ujja, sem a kesztyű …  A gerincen 6420 métert mutatott … Innen már „csak” 700 méternyi szintet kell leküzdenünk a csúcsig …

A gerincen fújtunk egy kicsit, és Tenji a gerinc túlsó oldala felé mutatva mondta, hogy a régi útvonalon hol volt a kettes tábor … A sötétben semmit nem láttam, de elhittem neki, hiszen már évek óta jár a Himlungra kliensekkel mászni. Említette, hogy a régi útvonal nehezebb volt, a gerincen kellett haladni korábban, és a táborok sem abban a völgyben voltak, ahol mi most sátoroztunk. 

Továbbhaladva a gerincen a csúcs irányába, egy meredek platóhoz jutottunk … Szerencsére ide is kerültek fix-kötelek, amik megkönnyítették a felfelé haladást … Hat alkalommal csatoltunk át egyik kötélről a másikra, úgy nagyjából 100 méterenként. Minden átcsatolásnál pihentünk, de ahogyan haladtunk egyre feljebb, sűrűbben kellett megállni szusszanni … Még mindig jól éreztem magam, annak ellenére, hogy az oxigén kevesebb volt a levegőben és a szél is lassan élénkülni kezdett.  Angival sűrűn kérdezgettük egymástól, hogy „Jól vagy?” És mindig vigyorogtunk a válasznál: „Jól!” Mondjuk sokat nem láttunk egymás arcából, mert eltakarta a maszk …

Amikor mozogtam nem fáztam, a pihenőknél viszont éreztem, hogy nincs melege a lábamnak  a bakancsban …hogy ne dermedjem meg túlságosan, toporogtam és mozgatni próbáltam a lábujjaimat … Nem szerettem volna megfagyasztani őket úgy, mint tavaly a Merán … Akkor és ott, nagyon hideg szél fújt, rettentően fáztak a lábaim a bakancsban, hiába volt rajtam kettő pár zokni. Aztán eltelt néhány óra, már nem éreztem, hogy fáznának a lábujjaim. Addigra már megtörtént a baj ...

Reggel hat óra körül észrevétlenül felkelt a nap … Mire feleszméltem, már világosodott és éppen sikerült elcsípnem a látványt egy-két jó fotó erejéig, ahogyan a fény megvilágítja az égbolt alját és a környező csúcsokat … Bármennyire is szerettem volna csodaszép napfelkeltés fotót csinálni, a lehetetlennel volt egyenlő … mivel a Himlung csúcsa teljesen kitakarta a napot … Nagyon jól haladtunk felfelé, napfelkeltére már a csúcs felé vezető út kétharmadán túl voltunk …

A meredek platón feljutva,  végre megláttuk a csúcsot, ami innen már alig 150 méter szintre volt. Emlékeim szerint az amerikai mászónő kb innen fordult vissza… Ekkor már biztos voltam benne, hogy a csúcsot még ma el fogjuk érni, csak ki kell tartanunk …. Elfogytak a fix kötelek is, egy picit lankásabbá vált a terep is. De, hogy azért ne legyen túl könnyű a feljutás, a Jóisten tartogatott nekünk még néhány meglepetést … Az eddig kemény, jeges terep helyett térdig süppedő havat kínált nekünk…

Tenji kötélparty-ba kötött minket, hogy ha itt valamelyikőnk megcsúszna, a többi három megtudja Őt tartani.  Ez a megoldás a biztonságot szolgálta elsősorban és sajnos nem a gyorsabb haladást … A kötél túl rövid volt, a hó pedig túl csúszós. Szinte minden lépés felfelé 30 centinyi csúszást okozott lefelé. Úgy, hogy a kötél következő szakaszán lévő mászó is hasonló cipőben járt, Ő is csúszott … Néha az ő csúszása egybeesett az én lépésemmel, ami az én csúszásomat generálta magával… Mérgelődtem magamban, mert nagyon fárasztó volt így felfelé haladni, olykor kilátástalannak is tűnt a haladás… Egyikőnk sem tehetett erről, mégis voltak pillanataim, amikor végtelenül dühös voltam. És aki ismer, az tudja, hogy ilyenkor még nagyobb erővel megyek előre…. Szegény mászótársam néha rántottam magammal felfelé, pont akkor, amikor Ő meg pihenni szeretett volna … Szerencsém van, hogy végtelenül türelmes 🙂

Az utolsó tizenmétereket a csúcs előtt szó szerint szenvedve tettem meg … majd egyszercsak Tenji eltűnt a szemem elől … Annyira el voltam foglalva a lépés-csúszás-lépéssel, hogy fel sem tűnt, függőleges szakasz jön. Hátranéztem Angira, aki adta az ukázt: „ Kalapáljad felfelé magad!!”  Az eddig csak támaszkodásra használt jégcsákány meglendült a kezemben és beleharapott a fejem mellett a jeges hóba … Lépésről lépésre, fogásról fogásra haladtam felfelé. Hágóvasammal rúgtam a lépést, a fogást jobb kezemmel a jégcsákány biztosította, míg a másikkal pedig tartottam magam … 

Dec. 12, 2017

Éjjel 11 óra van … Végre eljött az idő, amit már órák óta hol türelmesen, hol már türelmetlenül vártam. Mozdulni sem tudunk, csak egyszerre a sátorban … Ngima, aki az a sátor kijárat felőle részén aludt, kinyitotta a sátorajtót és hozzáfogott a délután előkészített vizek újraforralásához. Angit és engem maradásra bíztatott … tartsuk magunkat melegen a hálózsákokban, amíg elkészül a tea és mielőtt öltözködni kezdenénk, igyunk …

Miközben kortyolgattuk a „forró” teát, már készült is a következő menetben a reggelink, ami hagyományos nepáli étel, a champa porridge volt. Emlékszem tavaly, amikor a Mera-t másztuk, csak úgy voltam képes lenyelni ezt a nyúlós ételt, hogy egy falat után rögtön innom kellett egy korty teát, hogy le bírjam nyelni … Akkor   megfogadtam, hogy soha többet … És most újra itt van előttem, gőzölög a kis macskaetető tálban és arra vár, hogy megegyem …

Angival egymásra néztünk … Az első falat majdnem visszafordult…Erőt vettem magamon és kanalazni kezdtem, közben arra gondolva, hogy ha ezt most nem eszem meg, nem fogok tudni felmászni a csúcsig, nem lesz erőm … Élénken élt még bennem a kudarc érzése, ami tavaly az Island Peak mászásakor sokkolóan hatott rám. Nem ettem eleget éjfélkor és szinte éhesen indultam a csúcs felé … Nem is sikerült eljutnom, csak 5800 méterig, onnan pedig csak 400 m szint hiányzott a sikerhez …

Most nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy ne legyen erőm végigcsinálni, így  megettem az utolsó falatig mindent, amit Ngima a tálamba rakott … Mire az utolsó falatig eljutottam, éreztem, hogy a gyomrom teljesen megtelt ezzel a fűrészporral dúsított zabkása-zutyával … leginkább az itthoni tejbegrízhez tudnám hasonlítani, de se nem tejjel, se nem búzadarával, hanem vízzel és zabörleménnyel készülő ételt … Ngima nagyanyjától örökölte a receptet és esküt tett nekem arra, hogy nem leszek ezen a napon éhes … Hittem is, nem is, de végül igaza lett …

Miután mindannyian ettünk, és ittunk eleget a „konyha bezárt”, Ngima összepakolta a főzőfelszereléseket és Tenjivel együtt kimásztak a sátorból, hogy kint folytassák az öltözködést.

Még lefekvéskor kikészítettem a vastag mászóruhámat, amit úgy gondoltam, hogy a csúcsmászáshoz szükséges lesz. A hálózsákba már a vastag aláöltözetben bújtam be, hogy most ne kelljen vele bajlódnom, így már „csak” néhány ruhadarab, alulra konkrétan egy polárnadrág és egy héjnadrág került fel, míg felülre a vastag aláöltözet tetejére a vastag pehelykabát került fel. Mire mindent magamra aggattam, már szakadt rólam a víz … Végül, mielőtt kiléptem volna a sátorból, az egy réteg vastag zoknira felkerült a bakancsom belső cipője … Szinte már minden készen állt az induláshoz …

Kilépve a hideg, csillagfényes éjszakába, jött a következő megmérettetés … így dundira beöltözve nem kis kihívás volt beleszuszakolni magam a beülőbe, amit korábban „feldíszítettem”  karabínerekkel, pruszikzsinórokkal, mászógéppel, lapkával és még egy-két hevederrel. Kalandként éltem meg  belenyomni a lábaimat a jéghideg bakancsba, majd arra rászerelni a hágóvasakat … Mert, hát igaz, hogy melegem volt a „sok”, vastag holmiban, de azért a kinti hőmérséklet sem volt túl langyos  ahhoz, hogy kesztyű nélkül matassak sokáig … Szerencsére a hágóvas kötözője nem fagyott túlságosan össze, így viszonylag könnyű volt meghúzni azokat, hogy rendesen rászoruljon a vas a bakancsra …

Ez a korai készülődés, bármennyire is hihetetlen, de bizony eltartott úgy hajnali 1 óráig … Mire mindent összepakoltunk magunk után – csak úgy nagyjából – és a hátizsákjainkba belekerültek a csere-, és pótruhák (kesztyűk, sapkák, zoknik, pulóver) úgy eltelt az idő, hogy észre sem vettük, hogy más fél kettő felé járunk … Fejlámpáink fényénél viccesen néztünk ki, ahogyan mindannyian szuszogunk, mint a gőzmozdony, a mozdulataink pedig mintha lassított filmfelvételt néznénk …

Majd eljött a pillanat … készen álltunk, felfegyverkezve jégcsákánnyal, kötelekkel, reménnyel …

Dec. 11, 2017

Óvatosan lépkedtem, nehogy meglepetés érjen egy hasadék alján, de szerencsére stabilnak láttam a helyet. Lekucorodtam és a távolból figyeltem a lentiek ténykedését, közben szorgalmasan készültek a jobbnál jobb fotók... Arccal a Himlung felé fordultam, nem győztem betelni a hegy habcsókra emlékeztető formájával. Magamban becézgettem, simogattam, kértem, hogy holnap legyen kegyes Hozzánk, a magyar lányokhoz, engedje meg, hogy lábainkkal érinthessük a csúcsát.

Szememmel próbáltam követni a kifeszített fix-kötél mellett kitaposott ösvényt … Innen jobban látni már az ösvényt, mint a 2-es táborból… Nyílegyenesen halad felfelé… Most értettem meg Tenjit, akitől tegnap érdeklődtem, hogy miért nem cikk-cakkban megy felfelé az „út” … Azért mert a kifeszített kötélre felbiztosítva, csak a kötél mentén tudunk haladni, meredeken, egyenesen …

Míg ott ücsörögtem a napfényben, két fekete madár jelent meg fölöttem … Már az Alaptábor óta követtek minket, ide is. Némi keksz-, mandula és mazsolamaradék volt a zsebemben, kiszórtam a hóra és elindultam lefelé …

Mire a sátorhoz értem, a fiúk addigra már elkészítették a tésztalevesünket. Tenji és Ngima, nagyon odafigyelnek arra, hogy együnk és elegendő folyadékot vegyünk magunkhoz. Gondoskodásuk zavarba ejtő … mégis nagyon jólesik. Látszik, hogy tudják, mit kell tenniük ahhoz, hogy nekünk sikerélményünk legyen, de egyben önállóságot is hagynak nekünk. Nem babusgatnak, nem tutujgatnak, egyenrangú félként kezelnek minket. Nők vagyunk, mégsem akként tekintenek ránk. Dönteni nekünk kell. Megmászni a csúcsot nekünk kell majd.

Este hatig nevetgélve beszélgettünk a sátor mellett a havon. Magam alá terítettem a matracom, hogy ne legyen vizes a mászónadrágom az alattam megolvadó hó miatt…  Ahogy lebukott a nap, narancssárgára festette a környező hegyek hósapkáját. Gyorsan lett sötét és nagyon hideg … Bevackoltuk magunkat a két főre tervezett sátorba, úgy néztünk ki, mint a heringek a konzervdobozban. Egyrészt jó volt, mert hamar beszuszogtuk a sátrat és nem fáztunk, másrészt gyorsan elhasználtuk a kevéske oxigént. Ngima emiatt kinyitotta a sátortetőn elhelyezett nyílást, hogy legalább levegőt kapjunk éjjel …

Nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem akkor és ott … Most állok Életem egyik legnagyobb kihívása előtt és mégis olyan nehéz felfogni, hogy már itt vagyunk a cél előtt nem sokkal. Lelkesedéssel vegyes aggódás van bennem … Vajon milyen lesz? Abban biztos vagyok, hogy küzdeni fogunk mindketten, ameddig csak bírjuk… De vajon bírjuk-e majd a tetejéig? Eléggé felkészültünk a megmérettetésre? Angi szerint túl sokat aggódok … Próbálom elengedni az aggódást, helyette pedig erősíteni a biztosan sikerül érzését …

Próbáltam aludni, de nem ment … Angi békésen szuszogott jobbról, Tenji forgolódott, köhögött a másik oldalamon, Ngima a legszélén aprókat horkantott … A görcs fogdosta a vádlimat, a magnézium pedig a táskában volt a fejem alatt … Nem mozdultam, hogy a többiek tudjanak pihenni, inkább valami kellemesre próbáltam gondolni … Gondolataimat hazairányítottam, otthon most délután fél kettő körül járhat …Láttam magam előtt szüleimet, amint otthon ténykednek, Timit, ahogyan az irodában gardírozza az ügyfeleket, Bencét, ahogyan éppen tart a képzésre Szegedre … Fecit, ahogyan a kutyáinkkal foglalkozik …

Csendesen kigördült egy aprócska könnycsepp … Otthon mindenki éli az Életét, én meg itt fagyoskodok negyedmagammal, aprócska sátorban egy hatalmas hegy lábánál, felbocsátásért könyörögve …