Dec. 14, 2017

10.22. A csúcsmászás - 3.rész

Az átjárót, ahol Tenji eltűnt, lassan elhagytam és ahogy a végére értem, megláttam a csúcsot. Hátranéztem, de nem láttam Angi arcát, éppen küzdötte felfelé magát ő is … Felléptem a csúcsra és nem bírtam tovább … A sírás mardosta a torkom, mire Angi is felért. A látvány, ami fogadott minket, nehezen írható le. Megcsináltuk!

Fél tíz volt és gyönyörűen sütött a nap. Bármerre fordultam a falatnyi helyen, a végtelenig és a környező nyolcezresekig lehetett látni. A hegyek mindannyian hósapkában várták, hogy valaki lencsevégre kapja őket. A távolban Tibet irányába a fennsík, mint hatalmas barna szőnyeg terült el, néha megtörve a síkságát, egy-egy kisebb hegy emelkedett ki belőle. Tőlünk szinte karnyújtásnyira a Manaslu magasodott a maga 8164 m magasságával, óriásként tekintve le Ránk, az apró porszemekre. Odább, messzire az Annapurnák mutogatták magukat … Széltében, hosszában a horizonton mindenfelé névtelen hat-, és hétezres csúcsok mosolyogtak felénk, a bátor felfedezők felé. A mászás felén túl vagyunk …

Angival szótlanul néztünk hol egymásra, hol a tájra … és egyszercsak kibuggyant mindkettőnkből a boldogság és az öröm könnye … Ez már a negyedik olyan csúcs, ahova együtt tehettük fel a lábunkat és mindegyik sikerért keményen megdolgoztunk …

Boldog voltam. Szívem minden erejével hálát adtam a Sorsnak, a pudzsa szertartást tartó Lámának, a mászósherpáinknak, Anginak, a családomnak, a barátaimnak, hogy kitartottak végig mellettem, hogy elviseltek a felkészülés és a mászás során, hogy segítettek az álmom beteljesüléséhez.

Annyira jó idő volt a csúcson, hogy nem siettünk lefelé. Nem akartam, hogy ez a pillanat gyorsan elmúljon, még húztam az időt… Ennek (is) köszönhetően nagyon sok, nagyon jó csúcsfotó és még egy klassz videó is készült.

Mire elindultunk lefelé a szél felerősödött és kezdtek a felhők is gyülekezni a hegyek fölött. Lefelé Tenji kifeszített egy kötelet, hogy amíg nem érünk el a fix kötelekig, addig azon ereszkedjünk le. Fagyos ujjaimmal nehezen, de beszereltem a lapkát, még egy utolsó pillantást vetettem a helyre, ahol életemben először állhattam, és a nekifeszülve a jégnek a mély felé vettem az irányt. Szép lassan elhagytam a helyet, amire több hónapig készültem… Megkezdtem a mászás második felét, az ereszkedést.

A fix kötelekhez érve, egy karabínerrel felcsatoltuk magunkat és a jégcsákányt túrabotnak használva, lassan lesétáltunk a 3-as táborig. A gerincre érve már nagyon elfáradtunk mindannyian, ezért leültünk egy picit a hóra, hogy pihenjünk. A fiúk ekkor mutatták meg a korábbi 2-es tábor helyét, amit egy lavina sodort el néhány évvel ezelőtt… Akkor rengetegen veszítették életüket, testüket a jég és a hó örökre magába fogadta. Elgondolkodtam a hallottakon és látva a helyet, kirázott a hideg. Eddig egyszer sem jutott eszembe, hogy valaha, esetleg velünk is történhet ilyen. Mindig úgy indulok el otthonról, hogy haza kell mennem, mert otthon várnak és szeretnek … Őket is várták …

A gerincről lefelé vezető kötél mentén már nagyon csúszott a nap melegétől felolvadt jég és hó. Óvatosan lépkedtünk lefelé, mert az olvadékban nem sokat fogott a hágóvas, meg-megcsúszott a lábam. Néhányszor annyira, hogy fenékre is estem … a fáradtságtól nehezen bírtam felállni, de mindig elnevettem magam, hogy milyen „béna” vagyok Cool

A C3-ba leérve pihenőt tartottunk, előkerült a gázfőző is és hamarosan már a bögrénkben gőzölgött a tea. Egy órányi pihenő után összeszedtünk mindent a táborból, és felpakolva elindultunk lefelé a kettes táborba, ahova este hat körül érkeztünk. Rajtunk kívül egyetlen lélek sem volt a táborban, a sátrak üresen álltak. Befészkeltük magunkat abba, ahol tegnapelőtt „laktunk”, még szerencse, hogy az izolációs fóliát nem hajtogattuk akkor össze. Most csak bedobáltuk a matracainkat, ráterítettük a hálózsákokat és egy kevés leves elfogyasztása után magunkra húztuk a zsákok és a sátor zippzárját. Még beszélgettünk egy keveset, hogy mit éreztünk a mászás közben. Egyikünk hangokat hallott, amelyek bíztatják, másikunk tömeget érzett, mintha kísérnék, segítenék felfelé. Kölcsönösen megállapítottuk, hogy hihetetlen, hogy ott álltunk a csúcson… Lassan elhalkultunk és mindkettőnket elnyomott az álom.

Ezen az éjjelen nem kellett ringatni. Egyetlen egyszer, valamikor hajnalban riadtam fel, hogy a viharos szél cibálja, rángatja a sátorponyvát. Magamra terítettem a nagy pehelykabátomat, belehúzódtam teljesen a hálózsákba úgy, hogy még az orrom sem látszódott ki. Szomjas voltam, a torkom kiszáradt, de már elfogyott a teánk és a vizünk … Így inkább aludtam tovább.