Dec. 11, 2017

10.21. 3-as tábor - 2.rész

Óvatosan lépkedtem, nehogy meglepetés érjen egy hasadék alján, de szerencsére stabilnak láttam a helyet. Lekucorodtam és a távolból figyeltem a lentiek ténykedését, közben szorgalmasan készültek a jobbnál jobb fotók... Arccal a Himlung felé fordultam, nem győztem betelni a hegy habcsókra emlékeztető formájával. Magamban becézgettem, simogattam, kértem, hogy holnap legyen kegyes Hozzánk, a magyar lányokhoz, engedje meg, hogy lábainkkal érinthessük a csúcsát.

Szememmel próbáltam követni a kifeszített fix-kötél mellett kitaposott ösvényt … Innen jobban látni már az ösvényt, mint a 2-es táborból… Nyílegyenesen halad felfelé… Most értettem meg Tenjit, akitől tegnap érdeklődtem, hogy miért nem cikk-cakkban megy felfelé az „út” … Azért mert a kifeszített kötélre felbiztosítva, csak a kötél mentén tudunk haladni, meredeken, egyenesen …

Míg ott ücsörögtem a napfényben, két fekete madár jelent meg fölöttem … Már az Alaptábor óta követtek minket, ide is. Némi keksz-, mandula és mazsolamaradék volt a zsebemben, kiszórtam a hóra és elindultam lefelé …

Mire a sátorhoz értem, a fiúk addigra már elkészítették a tésztalevesünket. Tenji és Ngima, nagyon odafigyelnek arra, hogy együnk és elegendő folyadékot vegyünk magunkhoz. Gondoskodásuk zavarba ejtő … mégis nagyon jólesik. Látszik, hogy tudják, mit kell tenniük ahhoz, hogy nekünk sikerélményünk legyen, de egyben önállóságot is hagynak nekünk. Nem babusgatnak, nem tutujgatnak, egyenrangú félként kezelnek minket. Nők vagyunk, mégsem akként tekintenek ránk. Dönteni nekünk kell. Megmászni a csúcsot nekünk kell majd.

Este hatig nevetgélve beszélgettünk a sátor mellett a havon. Magam alá terítettem a matracom, hogy ne legyen vizes a mászónadrágom az alattam megolvadó hó miatt…  Ahogy lebukott a nap, narancssárgára festette a környező hegyek hósapkáját. Gyorsan lett sötét és nagyon hideg … Bevackoltuk magunkat a két főre tervezett sátorba, úgy néztünk ki, mint a heringek a konzervdobozban. Egyrészt jó volt, mert hamar beszuszogtuk a sátrat és nem fáztunk, másrészt gyorsan elhasználtuk a kevéske oxigént. Ngima emiatt kinyitotta a sátortetőn elhelyezett nyílást, hogy legalább levegőt kapjunk éjjel …

Nehéz szavakba önteni, hogy mit éreztem akkor és ott … Most állok Életem egyik legnagyobb kihívása előtt és mégis olyan nehéz felfogni, hogy már itt vagyunk a cél előtt nem sokkal. Lelkesedéssel vegyes aggódás van bennem … Vajon milyen lesz? Abban biztos vagyok, hogy küzdeni fogunk mindketten, ameddig csak bírjuk… De vajon bírjuk-e majd a tetejéig? Eléggé felkészültünk a megmérettetésre? Angi szerint túl sokat aggódok … Próbálom elengedni az aggódást, helyette pedig erősíteni a biztosan sikerül érzését …

Próbáltam aludni, de nem ment … Angi békésen szuszogott jobbról, Tenji forgolódott, köhögött a másik oldalamon, Ngima a legszélén aprókat horkantott … A görcs fogdosta a vádlimat, a magnézium pedig a táskában volt a fejem alatt … Nem mozdultam, hogy a többiek tudjanak pihenni, inkább valami kellemesre próbáltam gondolni … Gondolataimat hazairányítottam, otthon most délután fél kettő körül járhat …Láttam magam előtt szüleimet, amint otthon ténykednek, Timit, ahogyan az irodában gardírozza az ügyfeleket, Bencét, ahogyan éppen tart a képzésre Szegedre … Fecit, ahogyan a kutyáinkkal foglalkozik …

Csendesen kigördült egy aprócska könnycsepp … Otthon mindenki éli az Életét, én meg itt fagyoskodok negyedmagammal, aprócska sátorban egy hatalmas hegy lábánál, felbocsátásért könyörögve …