Dec. 8, 2017

10.20. 2-es tábor - 2.rész

A terv először a következő volt: az Alaptáborból felmegyünk az 1-es táborba, ott alszunk egyet. Másnap felmegyünk a 2-es táborba és ott is alszunk egyet. A következő napon tömött hátizsákok nélkül, csak egy termosz teával és némi csemegével feltúrázunk a 3-as tábor helyét megnézni, ott eltöltünk egy-két órát majd lejövünk onnan és egészen az Alaptáborig visszamegyünk. Az Alaptáborban pihenünk néhány napot és újra nekiindulunk az 1-es felé. A második  körben TALÁN megpróbálhatjuk a csúcsmászást.

Ez a terv nagyon jónak tűnt, hiszen minden normális mászó eszerint a tematika szerint mássza meg a magashegyeket.

De mi, meg kellett, hogy állapítsuk: nem vagyunk normálisak Cool

Szerencsére a mászósherpáink sem beszéltek le minket őrült ötletünkről, hogy márpedig mi, most másszuk meg a csúcsot. Tudtuk, hogy kb 5 napig lesz olyan időjárásablak, amiben akár még sikerülhet is feljutnunk a csúcsra, és utána bizony jön a rossz idő… de, hogy az meddig fog tartani, senki nem merte még csak megjósolni sem. Lehet, hogy csak 2 napig lesz rossz, de az is előfordulhat, hogy egy hétig sem fogunk a közelébe se kerülni a felsőbb táboroknak … Muszáj most megpróbálnunk …

Ennek megfelelően alakítottuk ki a taktikát: innen felballagunk a havon a 2-es táborba. Kb 4 óra elteltével ha nem fáj a fejünk, akkor minden rendben van, ha fáj, akkor sincs túl nagy baj, csak többet kell inni … viszont utóbbi esetben csak a 3-as tábor meglátogatása jöhet szóba … Ha jól vagyunk és eszünk „szépen”, akkor holnap felköltözünk a 3-asba és rövid, néhány órás alvás után megpróbálhatjuk a csúcsmászást …

Cool Keresztbe tett ujjal a hátam mögött Cool megígértem, hogy persze, hogy minden rendben lesz … a felkerült vasakkal a lábunkon, a beülővel, az arra aggatott karákkal, hevederekkel és mászógéppel  szépen feldíszítve, málháinkkal még megspékelve magunkat, lassan elindultunk felfelé a gleccseren …

A déli napfény már megolvasztotta az éjszaka kőkeményre fagyott havat, a jégréteg is leolvadt már. Óvatos léptekkel haladtunk a hasadékok között, ügyelve minden lépésre, nehogy beszakadjon alattunk a láthatatlan mélység valahol … Az erős napfény elvakított, ahogyan visszatükröződött a hóról … mégsem zavart, mert végre ott lehettem, ahova vágytam …  Megálltam egy pillanatra, hogy fotót készítsek az előttem tornyosuló jéghegyről, de aztán gyorsan letettem róla … itt nem szabad totojázni … gyorsan kell haladni, nehogy baj legyen …

Átjutottunk a rázósabb részeken, és a következő félórát már „biztonságosabb” terepen tehettük meg. Ekkor már előkerült a telefon a biztonságos belső zsebből, és bizony nagyon sok gyönyörű fotó született. Mire felértünk a 2-es táborba, már a hét tagból álló nemzetközi csapat berendezkedett a sátraikba és mosolyogva üdvözöltek minket. Mindössze húsz perccel értek fel hamarabb, mint mi.

Mi pedig, mint a pajkos gyerekek, összepacsiztunk és nevetgélve ledobáltuk a zsákokat a sátrak elé, és örömködve azonnal fotózkodni kezdtünk, hol csak mi ketten, hol a Ngimaval és Tenjivel közösen, hol a céges molinóval … de mindig ügyelve arra, hogy a „hölgy”, a Himlung minden képen szerepeljen. Feldobódtunk teljesen, izgatottak voltunk, mert tudtuk, hogy holnapután, nagyon nagy „kaland” vár ránk. Még csak nem is sejtettük, hogy mekkora …

A fiúk felállították a magukkal hozott sátrat nekünk, ők pedig egy korábban, egy másik csapat által itt hagyott sátorba költöztek be. Beizzították a gázfőzőt, és gyorsan a kezünkbe nyomták a ma délutáni adag teánk első felét …  Felkerestük a „helyet”, amit egy, a lyukból kiásott „hófal” takart a többiek kíváncsiskodó tekintete elől. Vicces volt ráguggolni a lyukra úgy, hogy tudtam, hogy csak itt-ott takar a hófal. A biztonság kedvéért Angi elém állt, mintegy spanyolfalként és persze én is „falaztam” neki…. mert hát a hegyen is nő, a nő Cool

Visszafelé ballagva szóba elegyedtünk a nemzetközi expedíció két szlovák tagjával. Éppen a gázfőzőjükkel bajlódtak, amikor odaértünk hozzájuk.  Mindketten arra panaszkodtak, hogy nagyon fáj a fejük. Felajánlottuk, hogy adunk nekik aszpirint, de kedvesen elhárították a segítségünket, van náluk is gyógyszer. Javasoltuk, hogy igyanak több folyadékot, vagy egyenek több levest… Érdeklődtünk, hogy holnap feljönnek-e Ők is a 3-as táborba? A válaszukból kiderült, hogy nem terveztek feljebb menni, inkább lemennek pihenni… Nekik már elég volt mostanra ennyi akklimatizációs túra…

Még sütkéreztünk a napon, amikor a hegy felől egy három fős csapat érkezett meg … A döbbenettől a földbe, vagy inkább a hóba gyökerezett lábbal néztem a középső embert, akinek oxigénmaszk fedte el az arcát. Előtte és mögötte egy-egy mászósherpa ballagott, közéjük kötve imbolygó léptekkel haladt a brazil mászó. Nem mertünk kérdezősködni, inkább beljebb húzódtunk a sátrunkba, hogy ne zavarjuk azzal, hogy bámuljuk a szerencsétlent.

Persze Ngima és Tenji azonnal lecsekkolta, hogy mi történt… Az ember, úgy 6600 m körüli magasságon bepánikolt az oxigén hiányától és fulladozni kezdett. Szerencsére a sherpáinál volt oxigénpalack, így nem történt baj … Rákérdeztünk, hogy nálunk van-e, mert hát, mi van, ha véletlenül szükség van rá? Megnyugtató válasz érkezett … nekünk biztosan nem lesz rá szükségünk, ezért nincs is náluk ilyesmi …

Lassan a nap is lenyugodni készült a hegyek mögé, így, hogy már be is húzódtunk a helyünkre, lassan bekúsztunk a hálózsákba is. Már éppen elrendeztem a dolgaimat – beköltöztettem néhány apróságot a hálózsákba, pl telefontöltő, kamera, nedves törlőkendő, zokni, vékony pehelykabát -, amikor megérkezett a vacsora: először kínai tésztaleves, majd valami iszonyúan csípős, fűszeres szósszal nyakon öntött rizs érkezett tofuval. Ezután megint leves jött, de most már paradicsomos … és természetesen egy „vödörnyi” tea … Kellett is a forró folyadék, mert akárhogy próbáltam nem fázni, azért dideregtem már rendesen én is …

Még vacsora előtt egy gyors véroxigén-mérés: az eredménytől nem ájultam el: 59/116, a magasságunk pedig 6058m volt a magasságmérő szerint … ezen a magasságon már nincs statisztikám az ideális oxigénszintről, de úgy gondolom, hogy mivel nem fáj a fejem, ezért kb ez lehet a normális szint …

Még elalvás előtt kimentem a sötétbe, felkeresni azt a „lyukat”, amit a korábbi expedíció tagjai ástak WC-nek… Óvatosan kémleltem szét a sötétben, megvilágítva a „helyet” a fejlámpámmal … szerencsére egyedül voltam …