Dec. 7, 2017

10.20. 2-es tábor - 1.rész

„Sötét és nagyon hideg van, csak fejlámpám fénye világítja meg a havat … lassan felkel a nap és feltárulkozik a Himlung havas, csillogó csúcsa… lassan lépkedek felfelé…,  a beáramló jéghideg levegőtől fáj a tüdőm …” Álmomból az arcomra pottyant dérdarabka riasztott fel… Már felkelt a nap és első, melengető sugarai megolvasztották a sátorbelsőre fagyott leheletünket …

Keveset sikerült ezen az éjjelen aludni. A sok tea megtette áldásos hatását, sokszor kellett kimennünk a köveket megöntözni, azonban a csillagos égbolt látványa kárpótolt ezért a hideg kellemetlenségért. Kinyitottam a szemem és örömmel nyugtáztam, Angi arca nem ödémásodott fel éjjel, így reméltem, hogy én sem nézek ki rosszabbul. A gyomrom megkordult… Újabb öröm a hegyen, jó jel, ha éhes vagyok Cool Úgy vártam a reggelit, mint egy éhes kisgyerek …

Corn flakes érkezett tejporból és forró vízből készült tejjel, kaptunk hozzá 1-1 főtt tojást (hogy hozták fel a nyers tojást, hogy nem tört el???) és „desszertnek” egy kis tálban konzerv-kukoricát. A kukorica már nem nagyon akart lecsúszni, de Ngima mosolygó szűk szeme meggyőzött gyorsan: kell a kalória mára!

Szétválogattuk a felhozott felszerelést, és néhány holmit, amiről úgy gondoltuk, hogy nem fog fent kelleni, itt hagytunk az egyik sátorban. Míg a cuccaikat rendezgettük, a fiúk szétkapták és elcsomagolták az egyik sátrat, amit feldepózunk a felsőbb táborokba. A mi málháink is egy picit átalakultak, lábunkra felkerült a legnehezebb felszerelés a hátizsákból. Még rendezgettük egy kicsit a hágóvasakat és a karabínereket, amikor Ngima egy laza kézmozdulattal lekapta azokat a hátizsákjainkról és a sajátjukra átrakta … „Elég lesz a maradékot nekünk cipelni” mondta mosolyogva és indulást intett.

Köves, morzsalékos sziklákon vezetett felfelé az út a 2-es táborba. Ezt már magashegyi bakancsban kellett megtennünk, amiben eleinte, míg hozzá nem szoktunk a súlyához, botladoztunk az ingatag köveken. Sok lépést kétszer is meg kellett tenni, mert a morzsalékon meg-megcsúszott a hiperszuper vibram talp …

Itt már a lélegzetvétel is nehezebb volt, mint idáig, mégis jól haladtunk felfelé. Másfél óra alatt jutottunk fel a szikla tetejére úgy, hogy közben meg-megálltunk aprókat pihenni, én videózni és fotózni … A szikla legtetejére rendkívül töredezett, lemezes kőzeten vezetett felfelé az út, amit fix kötéllel biztosítottak. A korábbi útvonal, egy hasadékokkal teletűzdelt gleccser túl veszélyessé vált az átkeléshez az olvadás miatt.

Felérve a sziklán, három emberrel, egy amerikai hölggyel és két sherpájával találkoztunk. Mivel nem siettünk, megálltunk itt pihenni, enni egy kis aszalt gyümölcsöt és természetesen informálódni egy picit a lefelé tartóktól … Anélkül, hogy bármit is kérdeztünk volna az amerikai hölgytől, mindjárt Angira zúdította az élményét … Nem sikerült a csúcsmászása, a csúcstól 150 m szintnél már rásötétedett és a mászósherpája azt javasolta, hogy forduljanak vissza … ekkor már kb 17-18 órája indult el a csúcs felé a 2-es táborból. A hallottak után arra gondoltam, hogy mi nagyon nem tudjuk, hogy mire is vállalkoztunk! Emlékszem, hogy amikor nézegettem otthon a képeket a hegyről és olvastam a leírásokat a korábbi mászóktól, ott mindenki úgy nyilatkozott, hogy a teljes csúcsmászás, visszaérkezéssel együtt is „csupán” 14 órányi … A képeken nem tűnt annyira meredeknek a hegy … vagy mégis az???

Számtalan kérdés merült fel benne, de nem akartam feleslegesen sem magam, sem a mászótársam sokkolni vele … majd a kérdésekre megadja a hegy a választ, nyugtatgattam magam, miközben aprókat harapdáltam a mandulabélből …

A fiúk is kifaggatták a két mászósherpát, csak mi nem értettünk belőle egy szót sem Cool Rövid pihenő után az amerikai és két sherpája lefelé, mi pedig felfelé indultunk el … Csupán halkan jegyezném meg, hogy a hölgy hátán még csak egy icikepicike kis hátizsák sem volt … mindent cipeltetett …

Végre havas a terep!!!  Innen egy nagyon rövid szakaszon már havon mentünk, de még nem volt indokolt, hogy bakancsainkra szereljük a hágóvasakat. Lépcsőket rugtunk bakancsaink kemény orrával a melegben olvadozó, puha hóba és pillanatok alatt fel is tornáztuk magunkat … Újra sziklás, köves rész jött, a gleccser itt már nagyon elvált a sziklától és hatalmas űr tátongott kettejük  között … A sziklához erősített kötelek adtak némi biztonságérzetet, ahogy haladtunk az ösvényen és úgy ötven méterre végre stabil gleccserhez értünk.

Ekkor végre Cool előkerültek a beülők és a hágóvasak és nyugalommal vegyes izgatottsággal szereltük fel magunkra eszközeinket. Már ezért a pillanatért reszketett a gyomrom napok óta, imádok a firnes havon járni, a gleccserhasadékok csodás, sokszor félelmetes látványával nem tudok betelni. Ezzel így van a mászótársam is, mert bizony le nem olvadt az arcunkról a mosoly, míg nagy szuszogva fel nem kerültek a vasaink.

Míg „öltözködtünk” szóba került az amerikai hölgy. A fiúk elmesélték, a „kollegáktól” hallottakat és közösen megegyeztünk abban, hogy a hölgy rendesen eltaktikázta a dolgot. A 2-es táborból éjfélkor indult és mire a 3-as táborba ért, már elfáradt … ezt az utat Ő közel 3 óra alatt tette meg … és a java, a nehezebb szakasz csak ezután jön. Tenji szerint a két tábor között mindössze másfél-kettő órányi a távolság …

Nem tudtam, hogy merjem, vagy ne merjem megemlíteni, hogy mit álmodtam az éjjel … aztán mégiscsak rászántam magam: „Ngima! Én megálmodtam, hogy most felmegyünk a csúcsra!” Ngima csillogó szemmel válaszolt: „Akkor felmegyünk!”. Nem nevetett ki, láttam rajta, hogy komolyan gondolja, amit mondott. És most itt, a gleccser mellett, mielőtt egyáltalán láttuk volna a 2-es tábort, taktikai megbeszélést tartottunk.