Nov. 22, 2017

10.14. Meta 3600 m

Reggel hatkor szólt az ébresztő a telefonomon. Nehezen kászálódtam ki a jó meleg hálózsákból, Koto-ban az éjszaka már hideg volt. Egész éjjel kopogott az eső a szoba bádogtetején, hajnalban pedig pockok szaladgáltak a szoba előtti terasz fapadlóján.

A reggelinket 7 órára készítették el, én almás palacsintát kértem. A párom biztosan jobban örült volna a vastag tésztának, mint én most, de ha itt így készítik el, akkor én így eszem meg Cool

Míg mi a reggelinket fogyasztottuk el, Ngimáék összeállították a málhákat és még itt, a "városban" vásároltak hozzá néhány fej káposztát, karfiolt. A mi nagy narancssárga táskánk is összekötözésre került, alig ismertem rá. Úgy nézett ki, mint egy hatalmas narancsárga hernyóCool. Csak remélni tudtam, hogy a porter, aki majd ezt viszi a hátán, elég magas lesz és nem a földön húzza maga után az alját ...

Hamarosan mindannyian készen álltunk az indulásra. Rajtunk a hátizsákok, a porteren a nagy hernyó, a felszerelés többi részét pedig majd Pemba hozza utánunk öszvéreken. Elindultunk és néhány lépés után máris megállásra kényszerültünk ... újra ellenőrizték az engedélyeinket, amivel a Nemzeti Park területén jogosultak vagyunk tartózkodni. Amíg Ngima a kötelező papírmunkát elrendezte, addig mi a két nepáli hivatalnokkal beszélgettünk. Kiderült, hogy a turisztikai hivatal munkatársai és velünk jönnek el az Alaptáborba. Ott ellenőrizniük kell a hegyre feljutni vágyók mászóengedélyeit.

Ngima végre végzett a bódéban, készítettük néhány "before" fotót háttérben az Annapurnával,  elindulhattunk végre Meta-ba, a 3600 m magasan lévő falucskába, ahol az éjszakát fogjuk tölteni. 

A Koto melletti folyón átívelő függőhídra lépve eszembe jutott életem első függőhidas élménye ... akkoriban reszkető lábakkal léptem a híd acéllemezeire, kezeimmel görcsösen kapaszkodtam az acélsodronyokba, amire az átkelőt védelmező drótháló volt felfeszítve. Óvatos léptekkel indultam el és végigimádkoztam azt a húsz métert, amit meg kellett tennem az ingatag építményen a hangosan morajló folyó vize fölött ... szerintem az akkori túratársaim jót mosolyogtak a parámon Cool Most én is megmosolyogtam ezt az emléket, és magabiztos léptekkel haladtám át, az amúgy rendkívül ingatag hídon... 

Az erdő illata, mint mindig, most is rabul ejtett. Fenyőfélék váltakoztak itt még a lombosokkal, amelyek lassan az ősz színeibe burkolták magukat az éjszakai és hajnali hideg miatt... közeledik a tél itt is.

A nap felbukkant végre a magas hegyek takarásából és a hőmérséklet is gyorsan emelkedett, lekerültek a vastagabb túraholmik és a lezippzározható nadrágszár, a rövidujjú póló is előkerült a hátizsákból. Bevártuk a két hivatalnokot,akik ráérősen ballagtak utánunk. Ngima úgy döntött, hogy mi négyen, a hivatalnokok nélkül továbbindulunk, hogy haladjunk, majd utolérnek a következő pihenőnél.

11 óra körül egy erdei házikónál megálltunk pihenni. Vezetőink úgy döntöttek, hogy itt ebédelünk meg egy kis hajában főtt krumplit sóval, meg egy kis nak-sajttal (a yak párja). Már egy óra is eltelt, mire a nepáliak utolértek minket. Ők is a házikóban étkeztek, mint vezetőink. Kíváncsiságom nem hagyott nyugodni és pici kamerámmal belestem a házikóba

http://www.hegymaszotanonc.com/436027635

ahol éppen az ebédet készítették a konyhában. Nekünk a már említett helyben termelt krumplit, a fiúknak pedig nepál nemzeti eledelét a dal batot.

Egy óra körül újra nekilódultunk az erdei ösvénynek, ami hol le vezetett a mellettünk folyó gleccserpatak partjára, hol fel vezetett a környező sziklák oldalára. Hol a folyó egyik partján, hol a másikon mentünk, attól függően, hogy az ösvényt hova vésték éppen. Volt alkalmunk egy gyönyörű vízesés alatt is elhaladni (címfotó)

Szerencsére felfelé is vezetett jócskán, így megmaradt a remény bennem, hogy ma még valaha feljutunk 3600 méterre is. Egy órányi trekking után egy kis pihenő jött, Ngima elővarázsolt mosolyogva a hátizsákjából két csokit és átadta nekünk ... nem szeretem a csokit, főleg a Snikers-t nem, de most úgy faltam föl, mintha először látnék ilyet... lehet, hogy megéheztem???

Míg pihentünk, egy fára aggattam izzadtsággal átitatott pólóm, hogy a közben felélénkülő szélben megszáradjon. Addig fázósan húztam magamon össze polárkabátkámat ... ahogyan telt a nap, úgy élénkült a szél és hűlt a levegő... a nap lassan eltűnt a kanyonból. Fénye még világított, de meleget már nem adott. Még nedves volt a póló, amikor visszavettem, de tudtam, hogy néhány lépés után, már újra melegem lesz, és polár túl vastag még ... 

Innen már szinte csak felfelé kanyargott az ösvény és egyre nehezebb volt továbbhaladnunk a zsákokkal a hátunkon. Egy kisebb vízmosásnál Ngima pihenőt javasolt, mielőtt az utolsó, nehezebb, meredeken felfelé haladó ösvényre lépnénk. Pár perccel korábban már láttuk a narancssárga táskát a magasban kanyarogni... akkor már sejtettük, hogy hamarosan mi is ott fogunk tekeregni. Összenéztünk Angival, egyikőnk sem akart pihenni, haladni akartunk, hogy a szállásra érjünk még sötétedés előtt. Kértük a vezetőinktől, hogy ne álljunk meg pihenni ... szép, lassú léptekkel induljunk el felfelé... Szerencsére nem ragaszkodtak a pihenőhöz - szerintem még örültek is, hogy nem kell ránk várni - és elindultunk felfelé, és végül délután négy órára felértünk META-ba.

Gyorsan elfoglaltuk picinyke szobánkat, ahol csak két ágy és egy asztal volt az összes berendezés. De legalább nem fújt be a szél az ablakon és az energiatakarékos izzó is egy picit nagyobb fénnyel világított, mint az előző helyeinken Cool A korábbi napsütésben felmelegedett szoba még nem hűlt le nagyon, így gyorsan ledobáltuk az izzadtságtól átvnedvesedett ruháinkat, popsi-törlőkendőkkel "letusoltunk" és száraz, tiszta ruhát varázsoltunk magunkra a nagy narancsból... A nedves ruhákat pedig kiterítettük száradni a balkonra kihúzott drótra, remélve, hogy a hideg szélben megszáradnak és nem pedig megfagynak ... Ez a "fürdési rituálé" aztán a későbbiekben mindennapossá vált, mivel itt már nem volt sem melegvizes tusolási lehetőség, sem folyóvíz ....

Lesétáltunk az étkezőbe, ahol annyira hideg volt már, hogy kabátban ücsörögve is vacogtunk. Kaptunk termoszban forró teát, ami egy picit átmelengetett bennünket. Egy kis didergés után úgy döntöttünk, hogy a teát szétöntjük kulacsainkba (Nalgene), a kabát alá dugva visszabattyogtunk a szobánkba... ott legalább még langyos volt a levegő...

Ngima megjelent a szállás "étlapjával", ahonnan kiválasztottuk szerény vacsoránkat, lementünk az addigra picit felfűtött étkezőbe, amit egy lengőajtó választott el a konyhától. Benézve a lengőajtó ablaküvegén, láttam, hogy a szerencsés sherpák és teherhordók körülülhették a tűzhelyet. Az agyagba ágyazott fémsparheltet narancssárga lánggal égő borókafenyő husáng forrósítpotta fel, ezen készült a vacsoránk. A füst pedig szabadon áramlott az konyha apró helyiségében, majd utat találva a mennyezeten, a tetőn át távozott... valamikor gyerekkoromban hallottam a mondást: ahol füst van, ott meleg is ... vágyakozva néztem a füstös helyiség felé, de mégis inkább akevésbé füstös, és hűvösebb étkezőben maradtam ...

Vacsorára zöldséges tésztalevest és a korábban már említett dal bat-ot kértem ... míg a konyhában elkészült a vacsorara kinéztünk az udvarra, mert a füst kezdett átszivárogni a konyhából. A látvány csodás volt ... az erős szél végre elfújta a felgyűlt felhőket és teljes pompájában láthattuk az Annapurna II-t ... még egy ideig csodáltam a Hölgyet, de a hideg elől bemenekültem újra a szobába.... 

Már az összes nálam lévőkabátot felvettem, mégis rettentően fáztam. A lábfejemet, míg kucorogtam az ágyon, betakartam a hálózsákommal... végre elkészült a vacsora mehettünk újra le. Szerencsére a füst is távozott ... igaz a meleggel együtt... Dideregve ücsörögtem és azon tűnödtem, hogy már itt, 3600 méteren ennire fázok, mi lesz velem feljebb?  Gondolataimból az érkező, forrón gőzölgő leves zökkentett ki. Komótosan kanalazni kezdtem a zöldségfélékkel, de leginkább spenóttal és fejeskáposztával bőségesen megrakott levest... gyorsan  átmelegedtem és végre mindkét kabát is lekerült rólam. Mire megettem a levest, annyira jóllaktam, hogy a dal bat feladta a leckét ...

A dal bat nepál nemzeti eledele, a sherpák és a teherhordók vacsorára mindig dal batot esznek. A kérdésemre, hogy miért?, mindig azt a választ kaptam: mert ebből annyit lehet enni, amennyi beléd fér! ... Hát, most belém nem sok fért a leves után ... Egy nagy kerek fémtálcán rizst, párolt spenótot, chilis főtt krumplit, egy kisebb edényben pedig a "dal"-t, azaz a lencselevest szervírozzák. Néhol adnak hozzá húst is. Ezeket mind össze kell keverni és nepáli módon: kézzel illik megenni. Én szerencsére kaptam hozzá kanalat Cool

Mire végeztünk a vacsoránkkal a nepáli hivatalnokok is leértek az étkezőbe mosoloygva, de fáradtan. Az utolsó emelkedőt 2 óra alatt tették meg, és mire felértek Meta-ba úgy döntöttek, hogy holnap inkább hazamennek. Nem érezték jól magukat, fájt a fejük - a magashegyi betegség tünetei látszódtak rajtuk. Javasoltuk nekik, hogy igyanak sok folyadékot - a mai éjszakától már mi is elkezdünk többet inni.

Yagya-nak adtam magnéziumot izomgörcsei ellen, mielőtt elmentünk aludni a mostanra teljesen kihűlt, jéghideg szobába... Remélem, holnapra rendbe jönnek a hivatalnokok és tudnak velünk jönni tovább ... nagyon megkedveltük Őket ...