Nov. 21, 2017

10.13. Az egyik legszebb péntek 13.

Éjszaka túl meleg volt a hálózsák, ezért kimásztam inkább belőle. Így viszont amiatt izgultam egy darabig, álmatlanul forgolódva, hogy vajon milyen trópusi fenevad esik rám a fagerendák közül éjszaka, aminek akár halálos csípése félbeszakítaná az expedíciónkat ... Fóbiám a rovaroktól visszakergetett a hálózsákom szaunájába ...

Reggel 6-ra állítottam telefonom ébresztőjét, mégis eltelt legalább félóra, mire végre kikászálódtam az ágyból. Gyors mosdás, visszapakolás a málhákba és hét órakor, mint a jó gyerekek, már ültünk is az aprócska étkező asztalánál, várva a reggelinkre.

Miután még nem érkezett meg a dzsip, amivel folytatni akarnánk az utunkat Koto felé, így Angival úgy döntöttünk, hogy szétnézünk a valaha szebb napokat látott falucskában. Amióta az Annapurna Circuit ezen szakaszán kiszélesítették a gyalogösvényeket annyira, hogy a járművek is tudjanak járni rajta, nagyon megfogyatkozott a gyalogosan közlekedő turisták száma. Mivel dzsippel, busszal nagyobb távolságokat lehet megtenni, mint gyalog, ez a falucska is sokat veszített az idegenforgalmából. Láthatóan sok lodge árválkodott máris üresen a gyalogösvény mellett.

Mire visszaértünk, a dzsipre már felkerültek a felszerelések, csak miránk várt mindenki, hogy végre elindulhassunk a ma előttünk álló közel 80 kilóméteres szakaszon.

Úttalan utakon, vízeséseken, folyókon átkelve haladtunk tovább és mitagadás szívesebben mentem volna gyalog, mint dzsippel. A meredek kaptatókon a gyalogosan haladók félreálltak, hogy elengedjék autónkat, ami hálából kipufogógázzal kevert port dobott a levegőbe ... egy kicsit szégyelltem is magam emiatt ...

Útközben, fél 11 körül megálltunk egy csodálatos vízesésnél, aminek a látványával nehezen tudtam betelni. Szerencsére itt volt egy kisebb "étterem", ahol kicsit korán, de megebédeltünk. A nyitott terszról még volt időm rácsodálkozni a természet alkotására és próbálgatni a telefonom videórögzítő funkcióit ...

Koto-ba, a 2600 m magasan fekvő városba fél négykor gurultunk be... Innen holnaptól már végre gyalogosan folytatjuk tovább a túrát.

Szerencsénkre még ezen a szálláson is volt tusolási lehetőség, és úgy gondoltam, hogy már hosszú napokig ez lesz az utolsó alkalom, hogy meleg víz ér a bőrömhöz ... Mikor végeztünk a tusolással még langyosan sütött a nap, így még szétnéztünk egy picit vacsora előtt a "városban", ami kb 10-12 házból állt mindössze. Kilépve a városka egyetlen utcájára a szállással szembeni hordárpihenőn asszonyok sütkéreztek a napfényben ... Pár lépésre a város szélétől néhány asszony köveket aprított szorgalmasan, egyikük mellett egy csecsemő aludt édesdeden. Kíváncsiságunk lehajtott a közeli folyó partjára, mire odaértünk, már bekúsztak a völgybe a felhők és felélénkült a szél. A gátnak emelt köveken sétálgatva hallgattuk a folyó zúgását ... közben a távolban néhány percre szétoszlottak a felhők és az egyik Annapurna csúcs hósapkája ránk mosolygott ...

A szállásra vissazérve Ngima megkért minkat arra, hogy ismét válogassuk át a felszereléseinket - immár harmadjára Cool - és a következő 5 napra pakoljuk össze kettőnk holmijait egy málhába, amit a porter fog utánunk hozni gyalogosan. A maradékot pedig rakjuk bele a Bodhatól kapott kék táskákba, amikbe korábban a mászófelszerelések kerültek bele. Utóbbiak majd öszvéreken kerülnek fel az alaptáborba. 

Vad pakolászás vette kezdetét, próbáltuk úgy összeállítani az öt napra való holmit, hogy a hordár ne rokkanjon bele a cipekedésbe, de azért minden szükséges dolog ott legyen. Emiatt úgy gondoltam, hogy egy-két nehezebb dolgot inkább a hátizsákomban magam cipelek ...

Mire végeztünk a rakodással, a vacsoránk is elkészült. Most zöldséges tésztalevest és tükörtojást kértem sültkrumplival. Kíváncsian vártam az ízkavalkádot, mert már nagyon éhes voltam ...  A leves ahhoz képest, hogy levesporból készült egy kis hozzáadott sárgarépával és csíkokra vágott fejeskáposztával és spenóttal  egész ízletesre sikerült, a második fogásban sem kellettt csalódnom Cool

Vacsora után kihasználtuk, hogy az étkezőben van wi-fi és hosszas beszélgetés következett a családdal, barátokkal. Csak később tudtuk meg, hogy talán itt tudunk utoljára beszélgetni haza, mert innen már sehol nem lesz sem térerő, sem wi-fi egészen addig, míg az expedíció után vissza nem térünk ebbe a városkába ... könnyeimmel küzdve búcsúzkodtam az otthoniaktól ... talán 28-30 napig semmit sem fogok tudni hazaüzenni Crying Ngima, látva könnyeinket megnyugtatott, hogy az alaptáborban lesz majd műholdas telefon - percenként 4 dollárért - , amivel azért ha nagy ritkán, de legalább hazatelefonálhatunk ... megírtam ezt a boldogító infót a családnak és így már Ők is megnyugodhattak, hogy nem fogunk elveszni a hegyek között ...

Még egy kis ideig beszélgettünk a tervezett akklimatizációs körökről, a folyadékfogyasztás fontosságáról a magashegyen, a korán illetve nem korán kelésről ... majd eltettük magunkat holnapra, mert mi akkor még ugyan nem tudtuk, de nagyon hosszú napok vártak ránk az elkövetkezendőkben ...