Mar. 30, 2018

Utolsó reggelink az Alaptáborban. Korán, 6-kor ébredtünk. Mire elkészült a reggeli, összerendeztük a holmijainkat, ami az öszvérekkel elindul Kathmanduba. Mégegyszer, utoljára ellenőriztük a nálunk maradó ruhákat, felszereléseket, mi az, amire biztosan szükségünk lesz és mi, amit feleslegesen cipelnénk csak… Így még került ki a hátizsákomból egy-két feleslegesnek ítélt kabát, ruha …meg egy nagy marék zokni…

Mire végre elindultunk a táborból, kisütött a nap, de a tél előhírnökeként a szél már reggel is csípős, hideg leheletében kísért minket Phoo felé. Fázósan húztam magamon össze fekete héjkabátomat és elbizonytalanodtam – talán több meleg ruhát kellett volna a hátizsákba gyömöszölni. Szerencsére mire Phoo-ba értünk, egy, a széltől védett völgybe kerültünk… itt bizony már lekerült a héjkabát, a polárpulóver és csak egy vékony póló maradt rajtam Cool

10 körül léptük be a phoo-i szállás fekete, lapos kövekkel borított udvarára, ahol a tulajdonos szívélyesen fogadott minket és forró teával kínált. Míg Phurba, a hordár beért minket, mint a gyíkok, sütkéreztünk a naptól felmelegedett köveken elnyúlva.

Némi várakozás után Meta felé indultunk visszafelé a kanyonon, folyamatosan hol le-, hol felfelé haladva a gleccserfolyó mentén. Kiang-ban megálltunk egy kis tésztalevest ebédelni és pihenni egy rövidkét, mert ma hosszú út állt még előttünk … Ahogyan telt az idő, a szél egyre hidegebben és erősebben fújt … Lassan visszakerültek a melegebb ruhák és a sapka is a hátizsák mélyéről. Arcomat, sebes orromat próbáltam védeni a poros széllökésektől és a köhögés is egyre jobban kínzott.

Mire Meta-ba értünk, a nap elbújt a hegyek mögé és mi fáradtan dobtuk be zsákjainkat a kapott szoba padlójára… Úgy néztünk ki,mint két kivert kutya … leégett, megfagyott arccal, koszosan, porosan. Ma még biztosan nem lesz olyan szerencsénk, hogy fürödjünk, így előkerültek a nedves törlőkendők … A jéghideg szobában ledobáltuk poros nadrágjainkat, és az izzadságtól átnedvesedett pólókat kiterítettük a teraszra kifeszített kötélre… hátha megszárad, mire végzünk a vacsorával. Betakargattam magam az összes kabátommal és vacogva szentségeltem: elegem volt a fagyoskodásból, a porból … haza akartam menni … Szerencsére Angi elengedte füle mellett a hisztimet és csak mosolygott végtelen nyugalommal.

40 percnyi várakozás után végre megérkezett a nagymálha a ruháinkkal, száraz ruhára cserélhettük a napközben hordottakat és leszaladtunk az étkezőbe, hogy megrendeljük a vacsorát. Az étkezőben olyan hideg volt, hogy látszott a leheletünk és a másik asztalhoz érkező csapat tagjai sem ismerték az ajtót – valahogy mindig sikerült nyitva hagyniuk…

A konyhában már sürgölődtek az asszonyok, melegedett a kezdetleges sparhelton a teához a víz. Az aprócska helyiségben már bent üldögélt Ngima és Fhurba is, kezükben egy-egy teásbögrét szorongattak. Ngima, amikor meglátott minket, felpattant a tűz mellől és széles mosollyal az arcán, étlappal, papírral és ceruzával a kezében asztalunkhoz lépett. Gyorsan leadtuk a rendelést, mindketten forró levest és zöldséges sült tésztát kértünk…

Úgy döntöttünk, hogy nem didergünk tovább az étkezőben, inkább bebújunk a hálózsákba a szobában és ott várjuk meg , hogy elkészüljön a vacsi. Szerencsére nem kellett sokáig várni, alig félóra múlva már újra az étkezőben találtuk magunkat a gőzölgő leves fölött Cool

Fura egy társaság verődött össze ma estére Metába. Mi voltunk a csodabogarak, akik megjárták a nagy hegyet. Sherpánk büszkén mesélte el minden helyinek és turistának, hogy milyen rövid idő alatt másztuk meg a hegyet és közben úgy néztek ránk a többiek, mintha ufók lennénk … A többi csapat egy része szobákban, a másik része pedig sátrakban aludt… egy dolog volt közös bennük: mindannyian trekkingelni jöttek, eszük ágában sem volt felmerészkedni a hegyre, talán csak az alaptáborig.

Most nem volt kedvem beszélgetni senkivel, fáradt és álmos voltam és a torkom is rendetlenkedett. Gyorsan behúzódtam egy forró vizes palack társaságában a hálózsákba és nem törődve a külvilággal azonnal mély álomba zuhantam.

 

 

Mar. 29, 2018

Hajnalban arra ébredtem, hogy fázok. Gondoltam, járok egyet kint, hogy átmozgassam a szűk hálózsákban elgémberedett tagjaim.

A tiszta égbolton fényesen ragyogtak a csillagok. Ámulva nézegettem felfelé, amikor, mintha villám cikázását láttam volna a szemem sarkából. Tenji sátrából villantak a fények, készülődött az induláshoz.

Visszabújtam a hálózsákba, fázósan húztam még magamra a nagy pehelykabátot is. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy újra álomba merüljek …

8-kor már az étkezősátorban ücsörögtünk, forró teát kortyolgatva. A mai nap lesz az utolsó, amit itt, az Alaptáborban eltöltünk, holnap reggel már útra kelünk mi is. Reggeli után beszélgettünk még egy kicsit, majd engedve a hálózsák csalogató melegségének, újra visszabújtam és pillanatok alatt elaludtam. Néhány órácska után kidugtam az orrom a sátorból és a vakító napsütésben hunyorogva néztem szét. A táborban alig lézengett néhány ember … Délutánra várható azok visszatérése, akik ma érkeznek meg a felsőbb táborokból, lezárva az első akklimatizációs túrát.

Angi ebéd előtt még az egyik közeli domb felé indult egy picit jógázni, én pedig a pudzsahely mellé kucorodtam rajzeszközeim társaságában. Ha már csend van és nyugalom, rajzolgatok egy picit …

Ebédre most is párolt zöldbabot és répát, sült virslit és majonézes káposztasalátát kaptunk sajttal. A desszert őszibarack-konzerv volt, amit itthon is nagyon szeretek nassolni. Ebéd után, mint az ovisok, elvonultunk aludni, hiába no! A semmittevésben is el lehet fáradni Cool

A délutáni sziesztából egy mentőhelikopter rotorzaja zökkentett ki. Míg mi édesdeden szunyókáltunk, megérkezett a 11 fős német csapat az alaptáborba. Közülük ketten távoztak a helikopterrel, mert tüdőödémát kaptak fent, a 6100 méteren levő 2-es táborban, Őket mielőbb kórházba kellett szállítani. Nagyon elszomorító látvány volt, ahogyan a társaik búcsúztatták a sérülteket … A csapat itt maradó tagjai néhány nap múlva újra elindulnak felfelé, hogy  megkíséreljék a csúcsot elérni.

Ngimával latolgattuk az esélyeiket. Véleménye szerint, ha az időjárás nem fordul kedvezőbbre, míg az alaptáborban pihennek, nem fognak sikerrel járni. Sajnos az éjszakák egyre hidegebbek, a délutáni szél is egyre hamarabb élénkül fel és egyre erősebben fúj a hegyen. A hóréteget a szél lassan lehordja a hegyoldalról és csak az alatta lévő jégréteg marad, amin szinte lehetetlen lesz a feljutás napokon belül. A ma vagy még később érkezőknek pedig az esélyei a sikeres csúcsmászásra a nullával egyenlő …

A helikopter lassan eltűnt a szemünk elől … néhány mászóval váltottunk pár szót – Ők megpróbálják a csúcsmászást ugyanúgy a 3-as táborból, ahogyan mi tettük. Elmeséltük, hogy mi mit tapasztaltunk fent, hátha ez segít nekik egy picit a sikeres mászásban.

Míg beszélgetünk, újra leszállt egy hófelhő a táborra, betakargatva a környező hegyeket. Néhányuk azonban dacolva a felhővel kíváncsian ki-kidugta a fejét, hogy látja-e még a mászókat idelent …

Ma elég sokat aludtunk napközben is, így este nehezen jött álom a szememre. Azon gondolkoztam, hogy vajon sikerül-e a többieknek is feljutniuk, vajon a „hölgy” lesz-e olyan kegyes hozzájuk is, mint amilyen kegyes és jó volt hozzánk… Mert mindannyian, akik kellő alázattal és hittel végigküzdjük, végigküzdöttük a csúcsig vezető utat, talán megérdemeljük, hogy ha nem is sok időre, csak néhány percre, de fent állhassunk az áhított helyen és gyönyörködhessünk ott, ahonnan már nincs feljebb …

 

 

 

 

Mar. 28, 2018

Éjjel rosszul aludtam. Forgolódtam csak a hálózsákban, fájt a torkom, száraz köhögés gyötört. Orrcimpáim égtek, sajogtak a fájdalomtól, vastag varr-réteg nőtt rá, mire a felkelő nap felmelegítette a sátrunkat. Angi is elég ramatyul nézett ki. Lábujján a fagyási sérülés, mintha „szebb” lenne, mint tegnap este …

Szakácsunk ismét hatalmasat alkotott reggelire és mire 10 óra lett, már gőzölgött a vödrökben a fürdővizünk. Maga a mennyország volt, ahogyan a forró víz végigcsurgott a napok óta izzadt ruhákba burkolt bőrömön … Gyorsan sikerült kipancsolni a 20 liternyi csodát, ami luxusnak számít ebben a zord környezetben … Tegnap láttunk, hogy honnan hordják a porterek hátukon a vizet az Alaptáborba, s míg szárazra csutakoltam magam egy picit szégyenkeztem, hogy ők közel 40 percig cipekednek a vízzel, mi meg pillanatok alatt elpancsoljuk azt …

Karomra akasztottam a fenti táborokban magamon viselt gyapjú-aláöltözőket és libabőrösen léptem ki a friss levegőre.

Míg Angi is „tusolt”, a konyhasátor mellett egy lavorban a maradék szappanommal kimostam az aláöltözeteket, hiszen rájuk még szükségem lesz a következő hetekben. A frissen kicsavart ruhákat a konyhasátor és az étkezősátor között kifeszített kötélre teregettem. Mire végeztem az utolsó darabokkal, az elsőként száradni kirakott holmi csonttá fagyott a szélben. Addig mezítláb, felgyűrt nadrágban és trikóban ténykedtem a tűző napon, mit sem törődve a széllel… A fagyott ruhák láttán meglepődtem: ennyit jelent a napsütés, nem is gondoltam, hogy ennyire hideg van J

Ebédre nepáli nemzeti ételt, dal batot kaptunk. Hozzá ajándékba currys csirke dukált.

Délutánra bekúsztak a táborba a felhők … a levegő hirtelen fagyos lett. Bekapkodtam a szárítókötélről a korábban megfagyott ruháimat, amiket a szél szárazra fújt … Nagymamám jutott eszembe, aki télen a padlásra teregette a ruhákat. Sosem értettem, hogy miért. Gyerekként nem gondoltam, hogy a fagyon meg tud száradni a ruhaféle, most azonban megvilágosodott minden. Hiába, az öregek tudtak valamit!

Behúzódtunk a sátrunkba – és az Isten tudja hanyadszorra, de újra átrendeztük a felszereléseinket. A legnagyobb málha a mostanra feleslegessé vált mászófelszereléseinkkel, vastag expedíciós ruháinkkal együtt holnap elindul vissza Kathmanduba. A többi bekerül a kisebb málhákba és hátizsákjainkba, hogy velünk együtt megkezdje kalandos útját az Annapurnák felé …

Merthogy az elkövetkező két és fél hétre azt találtuk ki, hogy ha már itt kényszerültünk maradni Nepálban, nem fogunk tétlenül ücsörögni az Alaptáborban, hanem Metába visszatérünk és onnan az 5600 m méter magas Kangla Pass hágót átmászva, ráfordulunk a klasszikus Annapurna Circuit 230 km hosszú trekkingútra és azon végigtúrázunk.

Holnap még pihenünk egy picit, mielőtt útnak erednénk … de Tenji már kora hajnalban elindul vissza Kotóba gyalogosan, hogy egy hét múlva egy másik csapattal nekivágjon az Ama Dablam csúcsának. Míg pakolásztunk a szél elfújta a felhőket és újra ránk ragyogott a nap. Tenji és Ngima a pudzsahelynél álltak … Csendesen szemléltem őket, próbáltam kitalálni, hogy miről beszélgethetnek … Nagyon megkedveltem mindkét sherpát, különleges emberek. A lelküket is kidolgozzák abban a néhány hónapban, amikor mászószezon van, hogy gyermekeiket fel tudják tisztességben nevelni.

Ngima Sherpa mindössze 42 éves, de legalább hatvannak néz ki. Az hideg, a fagyos szelek nyomott hagytak az arcán … kettő gyermeke van, egy 12 éves fiú és egy 7 éves leányka. Híres hegyi vezető, arcképét Namche Bazarban a híres Sherpa Múzeumban őrzik. Kilencszer állt sikeresen a Csomolungma (Everest 8848m) tetején.

Tenji Sherpa 36 éves és négy gyermeket nevel, 3 leányt és egy fiút. Lukla mellett él a családja gyönyörű környezetben, távol az emberektől. Egyedüli kenyérkeresőként nem sokat van a családjával, ezért vállal el minden csoportvezetést.

Vacsorára pizzát sütött a szakács. A megmaradt hazai kolbászkámat használta feltétként és mi tagadás … isteni finom lett a nepáli magyaros pizza J

Vacsora után behúzódtunk a sátorba … szomorúan vettem tudomásul, hogy nem sikerült megúszni az expedíciót fagyási sérülés nélkül. A csúcsnapon párás leheletemtől ráfagyott az arcomra a maszk és most vastag kéreg fedi az orrcimpáimat … szerencsére maradt shea vaj, amivel vastagon bekenve nedvesen tudom tartani, amíg új bőr keletkezik a seb alatt … Elég fájdalmas tortúra most az orrfújás és a torkom is egyre jobban fáj … próbálom kúrálni magam Neocitránnal, ha nem javul a helyzet kénytelen leszek antibiotikumot bevenni …

Elalvás előtt még kimentem egy picit. A táborlakók lassan álomba ringatták magukat … Felettünk, az alig karnyújtásnyira lévő felhőkből apró pelyhekben halkan szállingózni kezdett a hó …

Dec. 17, 2017

Ránk sötétedett teljesen, mire végeztünk a hazatelefonálásokkal, és a szakácsunk is már türelmetlenül toporgott a konyhasátorban. Beültünk az étkezősátorba, ahol már a gázmelegítővel befűtött Phurba. A jó meleg gyorsan elnyomott minket. Fáradtan ücsörögtünk a székeken, teát kortyolgatva. A vacsora mint mindig, most is bőséges és finom volt.

A második fogás után Tenji és Ngima érkezett hozzánk… Elővettem az otthonról Aputól kapott barackpálinkát, ami a féltve őrzött kis laposban érkezett Nepálba, csendesen lapulva a nagy málha aljában. Négyfelé öntöttem, és koccintottunk a sikerre!

Egyszercsak szétlibbent a sátor ajtaja és Phemba, a szakácsunk boldog mosollyal az arcán belépett, kezében egy piros-fehér-zöldre színezett tojáshabbal díszített tortával … Rajta a felirat: „Congratulation for summit!” (Gratulálok a csúcshoz!) Phemba tényleg egy félisten! itt, a semmi közepén, lapos kövekből álló konyhában tortát sütött, Nekünk! és még arra is figyelt, hogy az országunk zászlójának színeivel díszítse azt! Bárddal J felszelte és lassan magunkba tömtük a fojtós piskótát …

Oldódott a hangulat, végre mindannyian együtt voltunk: Ngima, Tenji, Phemba, Phurba, Angi és Én, A CSAPAT. Mosolyogva beszélgettünk, találgattuk, hogyan tovább, ha már két és fél héttel hamarabb végeztünk, mint ahogy terveztük.

És jött a hatalmas ötlet! Néhány nap pihenő után, gyalogoljunk vissza Meta-ba, és onnan az 5320m magas Kangla Pass hágón átkelve, csatlakozzunk rá az Annapurna-körre és gyalogoljunk végig a közel 230 km-es trekking-utat.

Az ötlet kiváló, de én inkább haza akartam jönni. Nagyon gyötört már a honvágy, hiányzott a családom. Sajnos azonban úgy tűnt, hogy a fix végre vásárolt repülőjegyünket nem tudtuk hamarabbi időpontra átrakatni, csak másikat vásárolni helyette, ami horror pénzbe került volna… nem volt más választásunk… Vagy az Alaptáborban ücsörgünk két hetet, vagy élményekkel töltjük be a következő heteket …

Utóbbi mellett tettük le a voksot. És milyen jól döntöttünk!!! Így a kaland nem ért itt véget, hanem folytatódott tovább Cool

Dec. 16, 2017

Lassacskán összeszedelőzködtünk és elbúcsúzva a németektől, további siket kívánva Nekik, magunk mögött hagytuk az 1-es tábort is…  Elindultunk lefelé, hazafelé …

A lefelé úton túl sokat nem beszéltünk, volt időm elgondolkozni azon, hogy mi is történt az elmúlt napokban, hónapokban. Hatalmas szerencsénk volt, az időjárás tökéletessége, Ngima és Tenji előrelátása, gondoskodása … Otthon az irodánál a  sok-sok megtett lépcső a 20 kg-os súlymellénnyel, a lakók értetlen tekintete emiatt. A rengeteg kora reggeli és késő esti tekerések a bicajjal. Sokszor vért izzadtam az edzőteremben, míg az edzőm „kínzott” …  Ezek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Himlung tetején állhassak …Most mégis olyan nehéz felfogni, hogy eljutottam 7000 méter fölé … És most, hogy vége, hogyan tovább? Az nem lehet, hogy 5 nap után vége … pedig vége … Mi lesz még két és fél hétig?

Míg kattogott az agyam, elértük a gleccser oldalmorénáját, ami most még szebb volt a délutáni lemenő nap fényében, mint amikor először jártunk erre. Lassan a hegyek felhőbe takarták magukat, így búcsúzva el Tőlünk. A nap sugarai néha áttörtek a felhők között, apró fényfoltokat rajzolva a hófehér kövekre … nem siettünk, így meg-megállhattam fotózni…

Már sötétedett, amikor beléptünk az Alaptáborba… Első dolgom egy magammal hozott kő elhelyezése volt a pudzsa-szentélynél, ahol megköszöntem még egyszer a hegynek, hogy felengedett. Amióta elhagytuk ezt a helyet, látszott, hogy több szertartást is tartottak a következő expedícióknak, mert az egész tábort imazászlók lengték be … Meseszép látvány volt, ahogy a sok színes zászlót lengette a kora este mindig megerősödő szél. Hátizsákomat ledobtam a sátrunk elé, és gyors léptekkel a konyhasátor felé indultam. Alig vártam, hogy végre hazatelefonáljak a műholdas telefonnal, hogy halljam az otthoniak hangját.

Phemba beütötte az első hívószámot … Kicsengett … A lányom, Timi hangját meghallva elérzékenyültem … Alig tudtam a zokogástól elmondani, hogy jól vagyok, minden rendben és megmásztuk! Sikerült! Anyukám hangját meghallva, még nagyobb zokogásban törtem ki … Édes Istenem! Olyan hülye vagyok! Miért bőgők, amikor nevetnem kellene …  Hat percig tartott, mire végre ki tudtam nyögni értelmesen, hogy mi történt. Szerencsére a lányomnak több esze volt, és higgadtan, nyugodtan beszélt velem. Így én is megnyugodtam… Annyi minden történt fent a hegyen és annyira el akartam mondani mindent, de egyszerűen képtelen voltam rá… Az a hat perc nagyon rövid idő volt, de legalább tudattam az otthoniakkal, hogy jól vagyok.

Átadtam Anginak a telefont, hogy ő is haza tudjon szólni, addig bedobáltam a hátizsákokat a sátorba, és megágyaztam magamnak. Még ágyazás közben azon morfondíroztam, hogy Fecivel is beszélni kellene, de hát, ha ilyen bőgős vagyok, akkor ez megint könnyesre fog sikerülni. Aztán erőt vettem magamon, és újra elkértem a műholdast. Tárcsáztam és meghallottam a párom mindig nevetve csengő hangját: „Szervusz Mazsolám! Leértetek?” Láttam magam előtt az arcát, ahogyan mosolyogva vette fel a már ismerős külföldi hívószámot. „Szívem! Megmásztuk!” – válaszoltam boldogan… A válasz hitetlenkedve érkezett: „Na, ne szórakozzál!” … Elnevettem magam J Nem hitte el, hogy sikerült ennyire rövid idő alatt, ugyanúgy, mint ahogy mi is kételkedtünk eleinte a sikerünkben Cool